Rácz-Stefán Tibor: Túl szép

Rácz-Stefán Tibor: Túl ​szép

Fülszöveg:

A túlsúlyos Márk mindennél jobban vágyik rá, hogy végre igazán szeressék. Mégis, azt hiszi, hogy a súlya miatt nincs joga a szerelemre. Elkeseredésében finomságokba fojtja bánatát.
Vajon a csupaszív srácra rátalálhat a nagy Ő?
Képes lesz elfogadni önmagát?

Olivér profi úszó, ám doppingbotrányba keveredik, eltiltják a versenyzéstől, és darabjaira hullik az élete. Azt sem tudja, mit hoz a holnap, a szerelemre gondolni sem mer.
Újjáépíthetjük a nulláról az életünket?
Rátalálhatunk az igazira akkor is, ha nem keressük?

A két fiú közös munkahelyen kezd el dolgozni. Előbb megismerik egymást, aztán a titkaik is felszínre bukkannak. De kialakulhat köztük több, mint barátság? Vagy csak a külső számít?

Van egy pont, amikor az ész a szív útjába áll…

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás éve: 2015

Oldalszám: 392

Molyos értékelés: 84%

Értékelésem: 

Ismét egy figyelmeztetéssel kell kezdenem a kritikát, de most nem csak a megszokottal, miszerint számítsatok rá, hogy egy erősen negatív értékelést nyitottatok meg. Ebben a kritikában ki fogom hagyni a SPOILER jelzést, szóval elejétől fogva számíthattok rá, hogy le fogom lőni a „poénokat.” Nincs bennem annyi tisztelet a Túl szép iránt, hogy ilyesmire pazaroljam az energiámat.

Előzetesen szeretném még közölni, hogy szeretem az LMBT történeteket, sok könyvet olvastam már ebben a témában. Sokszor még érdekesebbnek és szerethetőbbnek is tartom a melegeket a hetero párosításoknál. Persze ehhez az kell, hogy jól írják meg az adott könyvet. Csak tisztázni szerettem volna, hogy minden ellenszenvem a Túl széppel szemben nem a homofóbiának tudható be. Egyszerűen csak rossz a könyv, pont.

Na, lássuk!

Adott két fiú, a túlsúlyos Márk, és a szívdöglesztő Olivér. Már ezzel az egy mondattal is hatalmas klisébe ütközünk: a rút kiskacsa és a gyönyörű hattyú, a YA regények hozzávetőlegesen 40%-ának összetétele. (A maradék 59% esetében mindkét fél természetellenesen vonzó, a többi 1% meg ritka.) Tényleg szeretnék végre olyan könyvet olvasni, ahol átlagos kinézetű karakterek szeretnek egymásba, ahol nem számít a külső, ahol az egyik szereplő nem egy félisten. De sajnos a mai fiatalságot az ilyesmi nem érdekli (tisztelet a ritka kivételnek, persze.)

Mindkét srác a saját problémáival küzd. Márk esetében ez az önbizalomhiány és a túlsúly, Olivér pedig úszóvilágbajnok volt, akit egy doppingbotrány miatt kisemmiztek a szakmából. A közös problémájuk a karakterek mélységének hiányán kívül a pénzhiány, így hát a sors szerencsétlen keze összehozza őket egy állásinterjún. Nincs sok izgalom, mindketten megkapják az állást, ahogy arra számítani lehet, így ezek után napi hat órán keresztül ülhetnek egymással szemben az irodában.

De nem ismerkednek. Olivér időnként próbál nyitni, de Márk fóbiásan fél mindenféle interakciótól az erősebbik nemmel, így hát a fülére húzza a fejhallgatóját, és totálisan kizárja Olivért és a külvilágot. Egészen addig, amíg újra egy helyre sodorja őket a szél: egy melegbárba. Mert természetesen melegbáros jelenet nem hiányozhat egy melegekről szóló könyvből, mivel a világ minden melege kivétel nélkül melegbárban tölti az összes szabadidejét. (Persze a valóságban nem így van, de a YA fikcióban igen.)

Ezen a ponton jön el egy varázslatos (értsd: nevetséges) fordulópont a történetben, ugyanis a fiúk megtudják egymásról, hogy mindketten melegek. És ezzel együtt jön a borzalmasan hirtelen bekövetkezett karakterfejlődés is. Márk hirtelen a sarkára áll, Olivér hirtelen kedves lesz Márkhoz, és másnap elkezdenek barátkozni. Ez a könyv körülbelül negyedénél történik meg. Javítsatok ki, ha tévedek, de a karakterfejlődés lényege éppenséggel a fejlődés lenne, nem? Itt nem fejlődés van, csak varázsütés, egyik fejezetről a másikra bekövetkező éles váltás.

Szóval a két fiú között bontakozik egy baráti kapcsolat, de eközben mindkét félnél felüti a fejét néhány újabb bonyodalom. Ez az a pont, amitől kezdve az amúgy is gyengécske történet katasztrofális mélyrepülésbe kezd. 

Kezdem a Márk-szállal.

Márk lakótársa, Dorina, aki egyben a legjobb barátnője, teherbe esik. Nem egy meglepő fordulat ez, ugyanis a lány és a pasija bevallottan nem használnak óvszert, mert a srác „nem érzi magát férfinak” ha kotont kell húznia. Igen, tényleg ez az indok. Persze nagy a meglepetés, Dorina nem érti, hogy eshetett teherbe, a pasi meg akar szabadulni a gyerektől, Márk meg túlzottan is beleéli magát a helyzetbe. Persze ez az egész bonyodalom maximum két fejezetben van levezetve, és gyorsan megszületik a megoldás, a gyerek meg nem, ugyanis jön az abortusz.

Márk megharagszik Dorinára, mert őt nem avatta be a döntésbe, mert ő fel akarta nevelni a gyereket. (Kicsit belemásztál a csaj életébe, nem?) Mégis, Márk a csaj mellett állt az egész idő alatt, elkísérte a kórházba, és ott segített, ahol tudott. Dorina néhány fejezettel később ezt úgy hálálja meg, hogy Márkra támad azzal a dumával, hogy „Megölted a kisbabámat!”. Itt már határozottan közel kerültem ahhoz, hogy önvédelemből kivájjam a saját szemeimet, hogy ne kelljen több ilyen baromságot olvasnom. Egyszerűen nincsenek szavak arra a katyvaszra, amit RST papírra vetett.

Inkább áttérek az Olivér-szálra.

Mint azt Olivér oldalanként megemlíti, ő egykor világbajnok úszó volt, de beütött a krach, amikor egy barátja (aki igazából a vetélytársa) rávette a doppingra, majd lebuktatta. A könyv cselekménye alatt jár le a sporttól való eltiltása. Olivért a legjobb barátja, a vízilabdázó Botond ráveszi, hogy újra ússzon, eleinte csak hobbiszinten, de az eltiltás lejártával megjelenik az egykori edzője is, aki olimpiai részvételt ígérget neki. Olivér nem tud mit kezdeni a helyzettel. Találkozik a korábban emlegetett vetélytárssal, Ricsivel, aki rögtön az összeszólalkozásuk után egy autóbalesetben életét veszíti.

Én ezen a ponton már tényleg nem tudtam, hogy nevessek-e vagy sírjak (na nem azért, mert kár lenne Ricsiért). Ez egy rendkívül visszataszító módja volt a problémamegoldásnak. Vegyük elő a könyv negatív, főellenség-jellegű karakterét, tegyünk egy halvaszületett próbát a karakterek kibékítésére, majd, amikor rájövünk, hogy ez esélytelen, NYÍRJUK KI A GONOSZT A FRANCBA.

Olivért persze nem rázza meg az eset, legyint, hogy „ez van, srácok”, iszik egyet, aztán máris útnak indul részegen Márkhoz.

Itt már biztosan tudtam, hogy már semmit nem tud nekem mutatni ez a történet, amivel megkedveltethetné magát. Mégis, hála a mazochizmusomnak, folytattam, hogy meg tudjam írni ezt a kritikát, és talán elrettentsek néhány embert, akiket érdekel a könyv, és azon gondolkodnak, hogy elolvasnák.  

A "várva várt" - valaki biztos várta, én tuti nem - beteljesülés egy részeg smárolás utáni borzasztóan cukormázas szerelmi vallomás formájában érkezik el, amit azonnal követ egy majdnem erőszakolás (Márk sokszor hangoztatja, hogy álljanak le, nem akarja, Olivér mégis erőlteti). Hát nem romantikus? Hát nem. Innentől kezdve a történet olyan visszataszítóan édes, mint egy grillázsos vattacukortorta tejszínhabbal megspékelve, csokiöntettel leöntve és színes cukorkákkal megszórva, leöblítve egy liter kólával (Márk étrendje is nagyjából ilyenekből áll – mondja a kisördög a fejemben.)

Habár nem a kedvenc műfajom, mégsem vetem meg a romantikát, amennyiben ízlésesen van tálalva. De ebben a könyvben a nyáladzás annyira túl van tolva, hogy azt kellemetlen olvasni, oldalanként le akartam tenni a könyvet, mert egyszerűen nem tudtam hányinger nélkül olvasni.

A másik, ami nagyon túl van tolva: a szexjelenetek. Ez nem erotika, ez szimplán csak olcsó, undorító pornó. Olivér kalandozásainak hála már a könyv legelejétől csőstül kapunk kufircolást, olyan választékos kifejezésekkel tarkítva, mint a „szétbaszott segglyuk” (elnézést kérek az olvasóimtól, de az elrettentés végett muszáj volt legalább ennyi ízelítőt adnom.) Ha valakinek ezek után talán még kedve lenne elolvasni, akkor hadd említsem még meg, hogy RST két felnőtt férfi szexuális aktusa közben használja a „popsi” szót.

Ezen kívül nincs semmi szinonima a péniszre. Olivér szemszögéből mindig csak farok van. Még a cukibb, összebújós-romantikus részekben is egyszer csak - hoppá! - bedobja a farkat az asztal közepére, ahonnan kellemetlenül bámul vissza rád, és te nem tudsz mit kezdeni vele, hazavágja még a borzalmas erőlködések árán megteremtett romantikus hangulatot is. Márk szemszögéből meg ha jól rémlik, gyakorlatilag egyszer sem nevezi nevén a pélót, mindig csak "ott lent" „Oda nyúl" és hasonló utalások vannak. Egy 18 éves férfi fiú ne féljen már a saját péniszétől, könyörgöm!"

Furcsa, hogy Márkon kívül egyetlen másik szereplő, még megemlített idegen sem volt a könyvben, aki kövér lenne, pedig Magyarország köztudottan a világ egyik legelhízottabb országa. Ez alapján arra a megállapításra jutottam, hogy a Túl szépben szereplő Magyarország valójában egy fiktív helyszín, ami csak külsőre és névre egyezik meg az általunk ismert Magyarországgal. Ezen fiktív ország társadalma bűntetté nyilvánította a kövérséget, és súlyos szankciókat, gyakorlatilag boszorkányüldözést szervez az elfajzott egyedek irányt. Márk az egyetlen életben maradt példány, akit kegyetlenül meghurcolnak, és az unokatestvérei meg Olivér az egyetlen élőlények a világon, akik immúnisak a kövérellenes propagandára.

Huhh, ha RST tényleg ezen a vonalon indult volna el, talán egy kicsit érdekes lett volna a történet. De nem így lett.

Ehelyett kapunk egy rakás sablonos, vagy egyenesen visszataszító karaktert, egy érdekesnek tűnő alapötletet rosszul megvalósítva, és néhány komoly témát. Na, itt annyi lehetőség lett volna! Van itt abortusz, doppingbotrány, homofóbia, gyermekbántalmazás, szegénység, önmagunk elfogadása, mások elfogadása, tönkretett életek újrakezdése – egytől egyig mind elrontva. RST rengeteg érdekes témába belekap, de azonnal ki is ereszti az ujjai közül. Nekem erősen izzadságszagú ezeknek már a felvetése is. Mintha csak megpróbált volna sok komoly témát belepakolni a sablonos alapsztoriba, hogy eladhatóbb legyen, holott mennyivel jobb lett volna maximum egy-kettőre koncentrálni! Például Olivér doppingbotránya és az azon való túllépése még így is elég érdekes volt, de aztán Ricsi halálával hazavágta az egészet, nem kaptunk hozzá egy értelmes lezárást.

A könyv egyik legidegesítőbb jelensége, hogy minden egyes budapesti utcát és teret név szerint meg kell említeni, akárhányszor megfordulnak a karakterek az egy kilométeres körzetükben. A Váci utca gyakorlatilag többször volt emlegetve, mint a két főszereplő együttvéve. Felfogtuk, hogy a magyar íróknak durva megszállottságuk, hogy felvágjanak vele, hogy ismerik a pesti utcákat, de rohadtul felesleges az egész. Az utcanevek helyett simán lehetett volna időt fektetni a karakterek kidolgozásába például. Merthogy az nagyon is rájuk fért volna. Ideje is áttérni rájuk.

Szereplők:

Szalai Márk egy tipikus YA főhősnő. Igen, tudom, hogy fiú, de ennek ellenére minden megvan benne, ami miatt tökéletesen passzol rá a cím. Már az első fejezetekben idegesítő, hogy mennyire az orrunk alá van nyomva, hogy Márkot bizony szeretni kell. Az író olyan erősen próbálja elhitetni az olvasóval, hogy Márk tényleg szeretetreméltó és megérdemli a szerelmet, hogy pont az ellenkezőjét sikerül elérnie vele – legalábbis nálam így sikerült.

Márk állandóan a saját boldogságának útjába áll. Arra vágyik, hogy végre megtalálja a „Rómeóját” (Hogy én mennyire utálom ezt a kifejezést! Mintha senkinek nem esne le, hogy Rómeóék szó szerint belehaltak a szerelembe…), de közben egy fiúhoz sem közeledik, mert fél, hogy a barátságból szerelem lesz. Remélem, nem csak én látom ebben a logikátlanságot. Arról nem is beszélve, hogy amikor végre egy picit nyitna Olivér felé, végül inkább közli vele, hogy "A beszélgetés privilégium, ki kell érdemelni". Na. Kedves Márk, hogyan is várnád el Olivértől, hogy bizonyítsa, hogy érdemes a figyelmedre, ha lehetőséget sem adsz neki, hogy bizonyíthasson? Itt megsajnáltam Olivért. Ő tényleg próbálkozott, miközben Márk magába fordult. Létezik bizalomhiány, és létezik bunkóság. Márk bunkó.

Az már a tartalomleírásból kiderül, hogy Márk túlsúlyos, de a könyvben sehol sem utalnak rá, hogy pontosan mennyire. Az önértékelése és mások hozzáállása erősen arra utal, hogy morbid módon elhízott, de a gyakorlatban meg sem kottyan neki a lakásukba vezető háromemeletnyi lépcső megmászása, sem a többórányi biciklizés. RST azzal próbál utalni a fiú méreteire, hogy Dorina háromszor is belefér a pólójába, de igazából Dorináról sem tudjuk meg, hogy mekkora.

Ezen a ponton muszáj elárulnom, hogy én magam is túlsúlyos vagyok, de ennek ellenére egyetlen pillanatig sem tudtam együtt érezni Márkkal. Lehet, hogy bennem van a hiba? Rákerestem Rácz-Stefán Tiborra, tehát tudom, hogy ő is ezzel a problémával küzd. De amit más emberek kövérekhez való viszonyulásáról leír, az akkora baromság, hogy csak na. Márkot rendszeresen leszólítják az utcán, a McDonald’s-ban, a bárban, a súlya miatt zaklatják, egy ponton még meg is verik miatta. Összesen két barátja van, akik persze vékonyak, de senki más még véletlenül sem barátkozik vele. Elárulom, hogy ilyen a valóságban nem létezik. Nyilván mások fejben sok mindent gondolnak a kövérekről, de csak egy pici töredékük az, aki tényleg kimondja ezeket hangosan. Engem még életemben nem szólítottak le az utcán, hogy dagadt vagyok, és habár az önbizalomhiány nálam is létezik, mégis könnyen tudok barátkozni, és nem nézek le élből minden embert, akik vékonyabbak merészelnek lenni nálam. Márk viszont ezt teszi, és csodálkozik, hogy senki nem kedveli. Hmm.

Márk nem hiszi el, hogy valaha is érdemes lehet Oliver figyelmére, még azután sem, hogy Olivér szerelmet vall neki. Már a hajamat téptem Márk hangulatingadozásaitól; nemhogy egy fejezeten, de egy bekezdésen belül is az egyik pillanatban még minden tökéletes, rózsaszín felhős és szivárványos boldogság, a következőben meg már koromsötét mélydepresszió, hogy Olivér tuti el fogja hagyni, biztos hazudik neki, hogy szereti, és vége a világnak. És hopp, a következő pillanatban máris megint csupacsudiszépésjó minden.

Mint már korábban mondtam, erősen a szánkba van rágva, hogy Márk mennyire csupaszív és szeretetreméltó ember, de a gyakorlatban ez mégis miben nyilvánul meg? Abban, hogy hozzávágja az óvszert az abortuszon frissen átesett barátnőjéhez? Abban, hogy önmagát szentnek tartja, de mindenki mást hibáztat a világ minden gondjáért, és mindenkit könyörtelenül kritizál és lenéz? Vagy abban, hogy amikor Olivér megkérdezi, hogy akkor is szeretné-e, ha ő is kövér lenne, azt válaszolja, hogy nem? Hol van ebben a szeretetreméltóság?

Szalai Márknál még Rentai Renáta is szerethetőbb főszereplő volt.

A másik főszereplőnk Fenyvesi Olivér, aki világbajnok úszó volt, és ezt minden egyes fejezetben elismétli. Nagyon kicseszett vele az élet, amikor derékba tört a karrierje, de végülis magának köszönheti. Ricsit hibáztatja, amiért lebuktatta, hogy doppingolt, de összességében maga Olivér volt a hülye, hogy élt a szerrel, magára mégsem haragszik egy percre sem. Mellesleg: milyen sportember az olyan, aki napi egy doboz cigit elszív, és minden másnap kocsmába jár, hogy pusztítsa az agysejtjeit és a máját?

Olivér undorítóan mocskosszájú, minden második szava káromkodás, és minden egyes bekezdésben hangoztatja, hogy ő mindent leszar, és jobb mindenkinél a világon. Persze, elméletileg emiatt ő a „menő srác”, de miért kell mindig ilyen módokon beskatulyázni a karaktereket? Hamar megutáltam emiatt, de „szerencsére” jön a hirtelen karakterfejlődés, és nagyrészt elhagyja ezt a hozzáállást, onnantól kezdve ő lesz a szimpatikusabb főszereplő (megjegyzem, hogy attól még nem kedvelem, de Márknál még mindig jobb.)

A beceneve Telivér. Ez ötperces néma csendet érdemel.

Telivér szegény családból származik, az anyja mocskosul kihasználta, csak a pénzt látta a híres fiában, semmi mást. Emiatt akár sajnálhatnám is a srácot, ha nem lenne egy ítélkező paraszt, aki elítéli az anyját ugyanazokért a rossz tulajdonságokért, amik saját magában is megvannak. Az anyja egy paraszt, akinek állandóan cigi lóg a pofájából, és a szája mocskos, mint a szennyvíztelep – mindez elmondható Olivérről is. Akkor mégis mire fel ítélkezik?

Még a kanlegyet is röptében. Minden második fejezetben új pasit szed fel, akikre aztán másnap nem is emlékszik, de egyikükkel sem csókolózik, mert az már túl intim. Vajon mennyi nemi betegséget szedett össze a hódításai során? Nemakarokbelegondolni. Undorító az egész.

A fentebb emlegetett haláleset után kiderül az is, hogy Olivér valószínűleg egy robot, akinek meg se kottyan, hogy az egykori legjobb barátját a szeme láttára gázolják halálra. Még akkor is, ha összevesztek, mégis milyen ember az, aki minden érzelem nélkül végig tudja nézni egy ember halálát? Ez a bonyodalom is le van rendezve kb egy oldalban, az egyik pillanatban hátat fordít a még életben lévő Ricsinek, a következőben 1-2 óra múlva betér a kocsmába, és valahogy eközben lezajlott a teljes helyszínelés és nyomozás, és máris tisztára mosták a nevét? Persze, ez nyilván így működik, aha.

Dorina Márk legjobb barátnője. Tulajdonképpen nem is értem, ezek ketten egyáltalán miért barátok? A könyv legnagyobb részében éppenséggel utálják egymást különböző okokból. Dorina egy meleg sráccal él együtt, és mégis állandóan hazahozza a homofób pasiját. Ilyen barátról álmodik mindenki, ugyebár. Gyakorlatilag semmiben sem támogatja Márkot, csak néha lenyúlja a ruháit, és időként leülnek együtt sorozatokat nézni.

A cselekmény talán negyedénél derül ki, hogy Dorina teherbe esett a barátjától, akivel amúgy két hete járnak együtt, és egy héttel később el is veteti a gyereket. Dorina nyilván időutazó, ha három hét leforgása alatt képes volt ilyenekre. Össze-vissza kefélget még akkor is, amikor éppen kapcsolatban van, és az abortusz utáni hetekben is. De persze mindenki meg van lepődve, hogy teherbe esett. Jaj, bárcsak lett volna valami módja a megelőzésnek!

Márk másik barátnője Viki, akinek nincs túl sok szerepe, de ami van, az sem jó. Csakúgy, mint Dorina, ő sem hajlandó hinni Márknak, miután összejönnek, állandóan megkérdőjelezi, hogy mégis mit eszik rajta Olivér. Még egy igazi mintabarátnő…

Komolyan, nem tudom mi történhetett Rácz-Stefán Tibor életében, amiért ennyire meggyűlölte a nőket, de egyetlen értelmes női szereplő sincs a történetben, aki ne lenne egy igazságtalan hisztis picsa.

Botond Olivér legjobb barátja, talán az egyetlen értékelhető személy az egész könyvben, aki sajnos alig szerepelt.

Márk apja lehetett volna még egy lehetőség, hogy érdekesebbé váljon a történet. Hangsúly a volnán van. Kiderül, hogy a férfi durván homofób, és tinédzser korában úgy megverte Márkot, hogy az a kórházban kötött ki. Ezután az apuka börtönbe ment, Márk meg a nagynénjéhez. Természetesen az apát éppen akkor engedik ki a börtönből, amikor Márk és Olivér hazautazik a szülővárosba karácsonyozni, mert hát mikor máskor engednék ki? Érdekes lezárás lehetett volna, ha Márknak lett volna egy utolsó lehetősége szembe nézni az apjával, de RST ezt is elcseszte, a változatosság kedvéért ez a probléma is egyetlen oldal alatt rendeződik.

Röviden: Rácz-Stefán Tibor sárba tiporja a melegeket, a sportolókat, a kövéreket, a nőket, a magyarokat és Budapestet. Mindezt 392 oldal alatt! Gratulálok!

Borító: Sosem szerettem az olyan borítókat, amin emberi alak látható. Az olyanokat meg főleg nem, amin alulöltözött emberekkel próbálják felhívni a figyelmet a könyvre, hátha az eltereli a figyelmet a tartalmi hiányoságoktól. Szóval nagyon nem tetszik ez a borító. A csávó mintha éppen vízbe készülne fojtani magát. Teljesen átérzem, belőlem is hasonló késztetést váltott ki a Túl szép.  

Kedvenc szereplő: Botond. Az egyetlen szereplő, aki egész végig kiáll a barátja mellett. És még személyisége is van! Meg gerince is. Egy ilyen színvonalú könyvben egy ilyen karakter maga a beteljesedés.

Kedvenc jelenet: A legelső oldal legelső bekezdése, amikor még naiv módon hittem abban, hogy ez egy jó olvasmány lesz.

Kedvenc idézet: Mese nincs, élet van.