Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 1. – Kezdet

Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 1. – Kezdet

 Fülszöveg: Egy sorozat a való életről 

Egy sorozat, amely itt és most játszódik
Srácok, akik olyanok, mint te és mégis mások
A történet rólad is szól!

Kiadó: Ciceró

Kiadás éve: 2010

Oldalszám: 440

Molyos értékelés: 87% (örömmel látom, hogy 90 alá csökkent a két év alatt, mióta olvastam a könyvet)

Értékelésem:

Imádok kritikákat olvasni, főleg negatívakat, még azokról a könyvekről is, amiket egyébként szeretek. De mások véleménye nem szokott befolyásolni, szeretem saját magam megismerni egy könyv jó és rossz oldalát. Éppen ezért nem foglalkoztam a kritikákkal a Szent Johanna gimi esetében sem, sem azokkal, amik az egekig magasztalták, sem azokkal, amik az enyémhez hasonlítanak. Habár a fülszöveg alapján nem keltette fel az érdeklődésemet, mégis adtam neki egy esélyt. Tudnom kellett, hogy mire fel népszerű ennyire.

E-bookban olvastam a könyvet, és mindig, amikor olyasmit olvastam, amibe bele tudok kötni amit tudok kommentálni, hozzáadtam egy-egy jegyzetet vagy könyvjelzőt. Na már most, ha ezek alapján írnám a kritikát, akkor a végeredmény hosszabb lenne, mint maga a könyv, szóval kénytelen leszek kicsit kurtítani a kritikát. (Még így is naaaagyon hosszú lett.) Viszont volt kicseszettül sok néhány olyan idézet, amik mellett az én ítélkező agyam nem tud egy szó nélkül elmenni, ezért azokat a szívélyes kommentárommal együtt beszúrom a kritikába.

Talán már mondanom sem kell, de a Szent Johanna Gimi és Leiner Laura rajongói inkább ne olvassanak tovább. Én szóltam.

Azt be kell vallani, hogy Leiner Laurának van humora. De tehetsége az íráshoz, na az egyáltalán nincs. Pedig egy ilyen felkapott írótól legalább ennyit elvártam volna, értitek. Vagy csak nekem ilyen magasak az elvárásaim?

Persze meg tudom érteni, miért ennyire felkapott a sorozat a középsulis lányok körében, akik tudnak azonosulni a főszereplővel (furcsa mód még néhány huszonéves ismerősöm is odavan érte. Nonszensz.) Igazából a könyv pont akkor jelent meg, amikor én kezdtem a középsulit, szóval állítólag nekem pont bele kellett volna tartoznom a célközönségbe. Nos, én 21 évesen olvastam, de úgy érzem, hogy 14 évesen sem tetszett volna jobban. Talán 10-11 éves koromban esetleg, de még ebben sem vagyok biztos.

Általában azzal kezdem a kritikákat, hogy elmesélem, miről is szól az adott könyv. Most nehéz helyzetben vagyok, ugyanis A Szent Johanna Gimi – nem csak az első kötet, hanem mind a nyolc – nem szól semmiről. Igen, Leiner Laura képes volt arra, amiről azt hittem, lehetetlen: megírt egy nyolckötetes sorozatot (4280 oldal összesen, csak hogy el tudjátok képzelni) a Nagy Büdös Semmiről. Ez kötetenként átlagolva 535 oldal. Nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hogy mindez a SEMMIről szól.

A főszereplő, Rentai Renáta gimnáziumba jár, ééééés ennyi a történet. Leiner Laura mindezt nyolc köteten keresztül írja le, ami félévente egy teljes könyvet jelent (az utolsó könyv ráadásul két részre van osztva, plusz a kiegészítő Kalauz is ott van, tehát összesen 10 kötet.)

Meg is van a magyarázat rá, hogy miért ilyen hosszúak a könyvek, annak ellenére, hogy semmi nem történik bennük: az első kötet 440 oldalából minimum 100 szól csak arról, hogy melyik nap ki mit visel (részletesen), és hogy milyen irányba áll éppen a haja, illetve szépen fel van sorolva minden egyes dal, ami a sulirádióban szól. Ja, meg minden naplóbejegyzés végén osztályozza az aznapi eseményeket.

Ilyen értelmes módon:

„Cortez üres dolgozata: 5/3 – jó, lehet, hogy egyes, de milyen kúl, hogy ilyen lazán kezeli…”

Még ha ezeket az idegőrlően felesleges és szájbarágós részeket ki is vesszük, akkor is marad nagyjából 300 oldal. Naplóformátumról van szó, tehát Renáta szinte minden napját megosztja velünk, pedig a reggeli és az esti részeket simán kihagyhatná, úgyis ugyanaz történik minden nap.

Reggel: Felkeltem. Nem reggeliztem, nem fürödtem, és fogat sem mostam, mert az nem fontos, de azt muszáj elmondanom, hogy épp milyen színű farmer és milyen mintás póló van rajtam, mert hát az annyiiiiraaa fontos a történet szempontjából. Fél órán át nyavalyogtam apámnak, mert nem találtam a pólómat, amiről kiderült, hogy a helyén van, a gardróbban (erre még később visszatérek). Apa kocsival vitt a tíz perc sétára lévő suliba. Ismétlés minden egyes reggel.

Délután/Este: Hazaértem, és Simseztem. Mindenki értelmetlenségeket írt nekem MSN-en. Cortez profilját bámultam a közösségi portálon (erre is visszatérek később). Anya megint pocsék kaját főzött, de semmi pénzért nem segítenék neki sem a vacsorában, sem az elpakolásban. Ismétlés minden egyes délután.

„Apu későn ért haza, ezért kilenc óra körül vacsoráztunk (töltött paprika☹), utána pedig anyunak segítettem elrámolni a konyhában. Vagyis inkább néztem, ahogy elpakol, én pedig a konyhapulton ültem.”

Komolyan tarkón csapnám a csajt. Egy székkel. Sokszor.

A hétvégék azok, amiket egy normális ember többnyire végre magára fordíthat, mert nincs suli, nincs meló. De hát tudjuk, hogy Renáta nem normális, nincs semmi szociális élete és hobbija sem a Simsen és az olvasáson kívül, így hát a hétköznap délutáni dolgokat ismételgeti.

„Teljesen üres az msn: 5/1 – péntek este senki nincs a gépnél. Érdekes.”

Talán mert rajtad kívül mindenkinek van élete.

Na, ha ezeket a napról napra ugyanolyan leírásokat kispórolnánk, még akkor is maradna 100 oldal, hogy Reni sulis napjait (amik nagyrészt ugyanilyen „változatosak” amúgy) elmesélje, és ennél több nem is kellene, de tényleg. Hogy a viharba’ lehetett ezt könyvenként 500 oldalra elhúzni? Én talán az életem eddigi 23 évét nem tudnám ilyen hosszan leírni, pedig nekem vannak barátaim, rengeteg hobbim, sokat utazgattam, és még személyiségem is van.

Visszatérek Reni reggeli ruházkodási hisztijeire, mert azok elég gyakran megtörténnek. Borzasztó idegesítő, hogy minden reggel elhagyja valamijét, és pánikállapotban keresi azt mindenhol, de legfőképpen az apján, aki persze nem tud mit kezdeni a helyzettel (nem csoda, hogy szegény pasi is totál zokni agyilag). A ruhák végül mindig a szekrényből vagy a szárítóból kerülnek elő. Az ostoba libának meg sem fordult a fejében, hogy ott keresse? Meg különben is, egy 14 éves, (saját állítása szerint) okos lány, miért az apjától követeli az elhagyott cuccait? Az persze nem opció, hogy valami más ruhát vegyen fel. Ilyen szempontból (is) abszolút egy óvodás szintjén rekedt a főszereplő.

„A meteorológusoknak nem könnyű télen. A lányuknak sem, ugyanis anyu nélkül képtelen voltam megtalálni a piros kötött kardigánom, amit viszont mindenképp fel akartam venni, úgyhogy aput támadtam le. Az egész házat feltúrtuk, szegény apu kicsit kikészült tőlem, mert közöltem, ha nincs meg, nem megyek suliba. Jó, ez így hisztisnek hangzik, de a piros kardigánom csak a pirosfehér csíkos pulcsimmal és a fehér kordgatyámmal néz ki olyan jól, és mivel azokat már felvettem, át kellett volna öltöznöm, ami kihatott volna az egész reggelemre. Ezekkel az érvekkel fárasztottam aput, aki végül a szárítóról rángatta le a kardigánom.

– Köszönöm – vettem fel gyorsan, és egy pillanat alatt visszajött a jókedvem. Apunak kevésbé, ritkán látok télen verejtékező embert. 😊”

Visszatérve a közösségi portálra: mégis melyik tinédzser nevezi így? Írja azt, hogy Facebook. Vagy Iwiw, 2010-ben játszódik a történet, akkor még az is létezett, meg az MSN-is (jesszus, de rég volt 2010…) De nem, LL minden alkalommal közösségi portált ír. Nem mintha arról lenne szó, hogy kerülni akarná a termékmegjelenítéseket. Az MSN-t, MyVIP-et, YouTube-ot is megnevezi, és mindenféle márkát előszeretettel használ.

Leiner Laura írásmódja tele van tőmondatokkal, idegesítő szlenggel, szóismétlésekkel, rövidítésekkel (sokszor hibásan – például a Fall Out Boyt FAB-nek rövidíti, nem FOB-nek, ahogy kellene, fogalmam sincs, ezt hogy sikerült összehoznia).

A három legidegesítőbb gyakran előforduló szó:

·        a „Mindegy.”, külön, egyszavas mondatként használva, gyakran 😊 kíséretében;

·        a „Jaj.”, szintén külön mondatként;

·        és a „Wow.”, tipikus magyar kifejezés, ugyanilyen módon használva.

Sajnos már elszalasztottam a lehetőséget, de egész vicces kis ivós játék kerekedhet belőle, ha minden fent említett szó olvasásakor iszol egyet. Elárulom, a könyv első húsz oldala után már vinnének a detoxba.

Ez a könyv megerősítette a gyanút, amit az Enigma ébresztett bennem, miszerint: a magyar írók túl lusták ahhoz, hogy bárminek is utánanézzenek. Példa:

"Dave ma behozta a legújabb megjelent e-bookot. Ez ilyen elektronikus könyv, amire nem tudom, hány ezer könyvet lehet feltölteni, meg ilyesmi."

Na, most nem fogok kiselőadást tartani, hogy tulajdonképpen mi is a különbség az e-book és az e-book olvasó között, de mindenki látja a problémát, ugye?

Újabb példa erre a problémára a korábban említett FAB, illetve az, hogy a Red Hot Chili Peppers-t Red Hot Chilli Peppers-nek írta, rajongóként nekem mindkettő fájó pontra tapintott. Mindegyik ilyen hibát – és elég sok ilyen van a könyvben - meg lehetett volna előzni kb két perc Google-zással.

Szereplők:

Még csak azt se tudom mondani, hogy Rentai Renáta egy szürke, unalmas karakter. Reni egyszerűen színtelen, átlátszó, épp olyan, mint a történet maga: semmilyen. (Bár erős túlzás itt történetről beszélni.)

Sok író hiszi azt, hogy ha a főszereplője szeret olvasni, attól már automatikusan kedvelni fogják az olvasók. Leiner is ilyen. Reni szeret olvasni, mindig van nála valamilyen könyv, és ezen túl semmi más személyiségjegye nincs. De hiába olvassa ki a fél könyvtárat, hiába nevezi Dickenst a kedvenc írójának, hiába bújja a Dorian Gray képmását a szünetekben, a gondolkodásmódja és a szókincse mégis maximum egy ötödikesével ér fel. Arról nem is beszélve, hogy a fejezetvégi értékelésben minden egyes könyvet csak ennyivel értékel: „Klassz könyv.”

Renit nem érdekli semmi, nem hallgat zenét, nem néz filmeket (A Karib-tenger kalózain kívül), nem jár el sehova, és még csodálkozik, hogy általános iskolában senki nem szerette? Meglepő módon a gimiben persze már a legelső héten beilleszkedik, hiába nincs semmi szociális érzéke. Ez az egyik legborzasztóbb dolog a Szent Johanna gimiben: nincs semmi bonyodalom, és minden apró-cseprő probléma azonnal megoldódik magától. Nincs semmi lehetőség jellemfejlődésre, pedig az aztán nem ártana Renátának. Vagy igazából az összes szereplőnek.

Azt majd’ el is felejtettem, pedig fontos, hogy Renátának gerince sincs (bár az kiderül, hogy ezt az apjától örökölte.) Például tök mindegy, milyen szarul főz az anyuka, Reni meg a fater még véletlenül sem lennének vele őszinték, és nem mondják meg neki, hogy először inkább a rántottával vagy tükörtojással próbálkozzon, ne burritóval, fajitassal vagy… bármi mással. Inkább hazudoznak, és éjszakánként pótvacsoráznak, mindezt titkolva anyuci elől.

Még azzal is megnyilvánul Reni gerinctelensége, hogy a legjobb barátnőjének az egész könyv alatt egyszer sem segít tanulni pl matekból, töriből vagy egyik tantárgyból sem a sok közül, amiből az bukdácsol. De a menő Ricsinek, aki még Reni nevét se tudja megjegyezni, és lestréberezi, minden egyes kémia órán végig súgja a megoldásokat, csak azért, mert menő, és Cortez haverja. Ja, meg hagyja, hogy a fiúk kihasználják minden egyes nap, és lemásolják a háziját, de Reni ezt engedi, mert hát menők.

Amúgy Reni szemszögéből csak kétféle dolog létezik (legyen szó akár emberről, tárgyról, ruháról, eseményről, zenéről, stb.): ami menő és ami ciki.  Nincs semmi köztes jelző. Reni maga a ciki kategóriába tartozik, és amikor Kinga ezt közli vele, akkor vérig sértődik, és a világon mindenkire haragszik, kivéve persze Cortezre, mert ő menő.

A főszereplő külsejéről semmit nem tudunk meg. Ennyi erővel simán lehetne albínó, törpenövésű, fekete, roma, kopasz, gyönyörű, vagy épp bányarém, de az sincs kizárva, hogy százötven kilós. Amennyire megviselik a tesiórák, ezt az opciót sem lehet kizárni. Mégis, általános suliban nem volt egy tesiórája sem, hogy egyből az első gimis óra után hetekig izomláza van?

„- Renáta, a te üres szekrényed pedig az egyéniség teljes hiányáról tanúskodik.

[…]

- Igaza van, nincs kép a szekrényemben! Nincs egyéniségem! – közöltem szomorúan.„

Természetesen a tizennégy éves lányok leghatalmasabb problémája az, hogy a suli második napján még nincs kép a szekrényükben. De legalább Renáta kimondta a legigazabb, és egyben az egyetlen értelmes mondatát a könyvben: tényleg nincs egyénisége.

Virág, akinek egyik szeme sír, a másik meg haj. Bevett szokás, hogy a főszereplő legjobb barátja butább, mint maga a főhős, de hát Renáta már alapból buta, mint a kő, és ezt valahogy Virágnál alul kellett múlni. Sikerült. Hogy került be egy elit magániskolába egy ilyen ostoba, együgyű, lassú felfogású lány, akinek még a tanulmányi eredményei sem jók? Ez a könyv egyik legnagyobb rejtélye.

 Virágról még azt kell tudni, hogy emós, és ezt minden egyes oldalon közölni kell, nehogy véletlenül elfelejtsük. Ja, amúgy elárulok valamit Laurának: csak mert valaki szereti a feketét és a rózsaszínt, meg a Fall Out Boy-t, és a szemébe lóg a haja, attól még nem emós. Épp ezért hívták az igazi emósok „divat-emó”-nak Virágot.

Ja, jut még eszembe Virágról, hogy 3 hónapig meg sem szólalt hisztiből a szülei válása után, és épp ebbe az időszakba esett a szóbeli felvételije a gimibe. És mégis felvették.

Leiner Laura szépen megtanítja a fiatal lányokat, hogy nyugodtan fogadj némaságot merő dacból egy fontos vizsga, felvételi vagy épp az érettségi idejére, a tanárok úgyis át fognak engedni, csupán mert sajnálnak. Közlöm a drága Laurával, hogy az élet rohadtul nem így működik, és elmondhatatlan felelőtlenség ezt elhitetni a kislányokkal, akik az ilyen könyvekből akarva-akaratlanul is eltanulnak dolgokat.

Virág egyetlen erénye, hogy jó barátnő, és próbál segíteni Reninek, pl a szekrénye berendezésével, meg a rajzházival. Reni ezt gyakorlatilag semmivel sem viszonozza, csupán annyival, hogy odaadja Virágnak a szendvicseit, amiket ő undorítónak talál, de hát, gondolja, Virágnak jó lesz az.

"- Virág, leginkább az univerzumhoz tudlak hasonlítani – közölte Arnold. – Te is olyan végtelenül sötét vagy – tette hozzá, mire Virág lelkesedése alábbhagyott."

Cortez, akinek nem tudom megjegyezni a teljes nevét, de nem is akarom, Reni szerelmének trágya tárgya. Nem csinál semmit az egész könyvben, csak menőn néz, és állandóan kólát iszik, amitől valószínűleg már rohadnak a fogai. Renáta első látásra belezúg (holott egy oldallal azelőtt még azt boncolgatta, hogy lehetetlen valakibe első látásra beleszeretni). De azt minden egyes oldalon közölni kell, hogy miiiiilyen szép a szeme, milyen menőőőőőőő, ahogy áll/ül/lélegzik, és persze részletezni kell az öltözködését, hogy kárpótoljuk az olvasót, amiért személyisége viszont nincs.

Cortez amúgy szar mindenre, mert ő annyira menő, hogy például a beadott dolgozataira sem szokta ráírni a nevét, és már a legelső héten lóg, mert az menő. Ahogy a tanulás nem az, persze.

„Érdekelt, amit mond, de azért nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy milyen végtelenül jól áll Corteznek, ha gondban van. Wow.”

Micsoda empátia…

Számomra az egyetlen szimpatikus karakter Arnold. Okos, művelt, olvasott, és ezzel arányosan épp eléggé bunkó és antiszociális, de a humora zseniális. Ő csinálja jól, mert Renivel ellentétben tesz mások véleményére, nem akar változtatni saját magán, csak hogy a többiek kedveljék, és lám, mégsem utálja senki. Amúgy a fiúk közül ő áll a legközelebb Renihez, ő az egyetlen, akivel tényleg gond nélkül tud beszélgetni. De persze ő nem minősül menőnek, így hát nem elég jó a sekélyes Reninek ahhoz, hogy romantikus értelemben is felkeltse az érdeklődését.

Bár eléggé valószínűtlen, hogy egy 14 éves karakter ilyen komoly és okos legyen, de Arnoldnak legalább van személyisége, ezért ezt elnézem LL-nek.

„- Elmondanád, hogy a gimis lányok miért ilyen egyszerűek? – kérdezte érdeklődő arckifejezéssel.

- Hogy érted?

- Valósággal megvesztek az ostoba, semmirekellő, tudatlan, nagyképű, bunkó és minimális intelligenciahányadossal rendelkező fiúkért. Miért?

- Nem tudatlan – vettem azonnal a védelmembe.

- Megfogtad a lényeget – vigyorgott lesajnálóan Arnold. – Most komolyan, mi olyan nagyszerű benne? - nézett Cortezék irányába, mire odafordítottam a fejem.

Mindhárman beszélgettek, és fel-felröhögtek valamin. Cortez fekete-fehér kapucnis rövid ujjú pólót viselt farmerrel és a pulcsijához passzoló, fekete-fehér deszkás cipővel. Haja az árnyékban egészen feketének tűnt, ehhez társult a zavarba ejtően kék szem és laza mosoly. Őszintén értetlenül fordultam Arnoldhoz.

- Minden – közöltem. Arnold lenézően kiröhögött, aztán tovább olvasta a könyvét.”

(mázli, hogy ilyen sok no comment gifet lehet találni a neten)

Kinga egy félig-meddig negatív karakter, de legalább neki is van személyisége. Mindig megmondja a tutit másoknak, nem hagyja, hogy a fiúk kihasználják, és elkunyerálják a háziját, és keményen dolgozik. Nem kedveltem különösebben, de mivel neki legalább van egyénisége, élből a második legszimpatikusabb karakter lett.

"Kinga felvonta a fél szemöldökét, aztán nevetett egyet, ami így hangzott: ha-ha, és becsukva a szekrényajtaját, elment."

Köszi, hogy leírtad, máskülönben el sem tudtam volna képzelni, mi is az a nevetés.

Edina egy másik osztályba jár, és az a legnagyobb „hibája”, hogy Renivel ellentétben ő nem töketlenkedik, tudja mit akar, és épp ezért rendszeresen beszédbe elegyedik Cortezzel. Reni csupán emiatt könyveli el őt főellenségként. (Reni nevetségesen buta és sekélyes).

A többi osztálytársra alig emlékszem, annyira jellegtelen volt mind. Egyedül Dávid és Zsolti dobták fel egy kicsit a hangulatot a szívatásaikkal.

Reni szüleire nem is tudom, mit mondjak… Értem is, hogy Reni mi miatt lett ennyire életképtelen és buta. A szülőkről azt kell tudni, hogy bármi történjék is a lányuk életében, ők azonnal a gyereknevelő könyvekhez kapkodnak, és az alapján próbálják „megnevelni” Renit. Egyik „legszebb” húzásuk az volt, hogy a színötös éltanuló lányukat eltiltották a számítógéptől, csak azért, mert a többi szülő ezt teszi, és a könyvek is ezt javasolják.

SPOILER

Felesleges ide a SPOILER címke. Ebben a könyvben nincs semmi fordulat, sem semmi esemény.

SPOILER vége

Röviden: Semmi. De tényleg.

Borító: Szintén semmi. Nem ronda, de nem is szép. Nem kelti fel a figyelmet. Mármint ezt most az új borítóra mondom. A régi kiadáson a plasztikázott „tinilány” enyhén szólva megrázó látvány.

Kedvenc szereplő: Arnold. Bár őszintén meglepődtem, hogy találtam egy szimpatikus karaktert ebben a borzalomban.

Kedvenc jelenet: Dávid és Zsolti „háborúzását” bírtam. Meg amikor Arnold jogi szövegekkel próbálja lefegyverezni a tanárokat.

Kedvenc idézet:

– Felmayer!

– Igen, tanár úr? 

– Elmondanád, hogy a rajzodon mi ez a sötét folt? – mutatta fel a lapot. A fél gyümölcstálat kitakarta egy kerek satírozás. 

– Az Gábor feje – közölte. – Nem láttam tőle rendesen!

El fogom olvasni a folytatást? Azt hiszem, igen. Jó, a második részt is elolvastam már anno, és abból is írtam már kritikát. Nem mintha érdekelne a történet, de van egy kis mazochista részem, ami borzalmasan kíváncsi. Olyan ez a sorozat, mint valami káros függőség. Tudom, hogy semmi jó nem fog kisülni belőle, és csak pusztítja az agysejtjeimet, mégis folytatom. For the lulz.

Bónusz idézetek

„Úgyhogy >>in medias res<< (vagyis a dolgok közepébe vágva – na, nem vagyok stréber, de gondoltam, ez olyan intelligensnek tűnik rögtön az első oldalon) belefogok a naplóírásba.„

Kedves Renáta, elárulom, hogy igenis stréber vagy, de a legkevésbé sem tűnsz intelligensnek. (A kettő nem zárja ki egymást. Volt olyan osztálytársam, aki mindent ötösre bemagolt, de mégis olyan sötét volt, mint a szurok. Épp, mint Reni.) Meg amúgy is: ki előtt akarsz intelligensnek tűnni? Két sorral ezelőtt írtad, hogy amúgy sem fogja senki olvasni a naplódat, szóval? Ha már saját magad előtt is ennyire bizonygatni akarod, hogy igenis intelligens vagy, akkor rossz híreim vannak számodra. Ja, amúgy mindez az első oldalon volt, sőt a legelső bekezdésben. Ennyire gyorsan még sosem ásta el magát nálam egy főszereplő sem.

„Reggel apunak korábban kellett elmennie, anyu miattam (hogy engem elvigyen) totál késésben volt, szóval mondtam anyunak, hogy megyek Virággal gyalog. Végül is a lejtőn állandóan kocsival megyek lefelé, gyalog pedig felfelé. Ennek nincs is értelme.”

Nincs hát. Mint a megszólalásaid felének.

"– Tom Cruise-ról olvasol könyvet? – csodálkozott Virág, amikor meglátta Arnold kezében az Interjú a vámpírralt.

– Nem.

– De ő van a borítón! – vitatkozott Virág.

– Mert játszott a filmben.

– Milyen filmben? – pislogott Virág, Arnold pedig segítségkérően fordult hozzám."

"A suli előtt csak pár percet vártam, és Virág már meg is érkezett, tiszta grafit volt a keze, ebből sejtettem, hogy rajzolt."

Nem onnan sejtetted, hogy rajzolt, hogy előtte mondta, hogy rajzszakkörre megy? Reni deduktív képességét Sherlock Holmes is megirigyelhetné.

"…Cortez visszaadta az órám, amit a kezéről vett le, szóval szerintem hordta!"

Már megint ez a fantasztikus deduktív képesség!

"Rémesen indult a napom. Anyu korán elment, így mire felébredtem, csak apu volt otthon. Ez pont nem volt jó, ugyanis levágtam egy hisztit, amiért először nem találtam meg a fehér kötött pulcsim. Apu S. O. S telefonált anyunak, akinek úgy rémlett, hogy a mosógépben látta. Ekkor jött a második hisztim, ugyanis hiába volt vizes, akkor is azt akartam felvenni. Sem arra nem volt idő, hogy megszárítsuk a gépben, sem arra, hogy apu megkeresse a kamaszkönyvekben a „mi a teendő, ha tinédzser lányunk vizes pulóverrel a kezében toporzékol” fejezetet. Így hajszárítóval próbáltuk megszárítani, mert vizesen mégsem vehettem fel. Végül sikerült, úgyhogy hamar visszajött a jókedvem, de sajna apunak nem. Kicsit kikészítettem a kora reggeli órákban."

Helena Silence: Enigma

Helena Silence: Enigma

Fülszöveg: Lena nem tudja, de rendkívüli képességgel rendelkezik: ő egy érző. Ha megérint valamit, zavaros képeket lát, furcsa álmok lepik meg, és megsúgnak múltat, jelent, jövőt. De nem hallgat az ösztöneire, így a szülei meghalnak.

Túl lehet élni, ha a szeretteid miattad nincsenek?

Lena sosem látott nagybátyjához költözik, miközben fuldoklik a bűntudattól. Mélyen magába zárja a fájdalmat, amely fokozatosan felemészti. Megtagadja magától az érintés melegét is, nehogy még több emberbe belelásson, és az őrületbe sodródjon, mint néhány őse.

Csakhogy jön egy különös fiú. És egy még különösebb nagybáty.

Lena ráébred, hogy rokona házában menedékre lel, és arra is, hogy a képessége nem átok, hanem áldás.

De mit érez Alex iránt? A fiú folyton felkavarja, hol dühíti, hol vágyakozik utána. Lena nem tud mit kezdeni ezzel a kapcsolattal.

Csakhogy történik valami: egy kisfiú sikolya töri meg az erdő csendjét. Lena iszonyúan fél, de elhatározza, soha többé nem hagyja, hogy a szeretteit baj érje. Ha kell, a saját élete árán is megvédi az övéit…

Kiadó: Könyvmolyképző (mi más lenne?)

Kiadás éve: 2012                              

Oldalszám: túl sok 358

Molyos értékelés: 91% (hogyan???????)

Értékelésem:

Előre szólok, hogy ez a kritika hihetetlenül hosszú, és még annál is gonoszabb. Szóval, ha valaki nem bírja az ilyesmit, vagy érzelmi szálak fűzik akár a könyvhöz, akár az íróhoz, akkor a saját érdekében ne folytassa. Én őszinte, szókimondó kritikus vagyok, így hát ha tetszik valami, azt kerek perec leírom, ha pedig nem tetszik, akkor még nagyobb lelkesedéssel írom le.

Én szóltam.

Olyan sokat vártam ettől a könyvtől, de ennél nagyobbat nem is csalódhattam volna. Kész kínszenvedés volt, máig sem tudom, hogy sikerült elolvasni a könyvtári kölcsönzési idő alatt. Díjat érdemelnék érte.

Már nagyon régóta terveztem elolvasni, akárhányszor megláttam, mindig megcsodáltam a gyönyörű borítót, és újra elolvastam a tartalmát. De mondják, hogy ne a borító alapján ítélj meg egy könyvet, és most egyet is értek ezzel.

Az alapötlet Lena képességével rendkívül izgalmas, olyan sok mindent lehetett volna kihozni belőle! De ez sajnos elmaradt.

Kezdjük ott, hogy már a tartalomleírás első mondata is hazugság. „Lena nem is tudja, de különleges képességekkel rendelkezik…”. Ööööh, de, tudja, már egészen kicsi kora óta tudja. Vagy egész eddig abban a hitben élt, hogy totál normális, hogy látja az emberek érzelmeit, amikor hozzájuk ér? Bár ezen se lepődnék meg, amilyen együgyű a lány.

Az írónő amúgy egészen jó stílusban és szépen ír, de ez semmit nem nyom a latba, ha a történet semmilyen. Egy klisékkel telezsúfolt, szappanoperákra erősen hajazó tiniregény, tipikusan olyan, mint amiket a tizen-egypár éves lányok írnak blogokon, csak hogy kiélhessék a vágyálmaikat. Elég sokszor használom ezt a hasonlatot, de sajnos oly’ sokszor igaz. Régen elég sok ilyen blogot olvastam, tudom, miről beszélek.

Az alapsztori az, hogy Lena elutazik a nagybátyjához, Victorhoz, miután meghaltak a szülei, és saját magát hibáztatja emiatt, mert megálmodta a halálukat. Eddig a pontig még érdekes is lett volna a történet, csak hát, mint mondtam, rosszul lett megvalósítva, így már a tizedik oldal tájékán le is mondtam arról, hogy én ezt élvezni fogom.

A könyv nagyjából első felében amúgy semmi nem történik. Lena gyászol, nyavalyog, szenved. Felszáll a repülőre, ahol mit ad Isten, összeismerkedik egy lánnyal, akivel varázsütésre életre szóló öribarik lesznek. Amúgy egy bizonytalan, gyászoló lányról van szó, aki nem bízik még senkiben az új helyen… csak a legelső idegenben, akivel összehozza a balsors. Ja, és azt se hagyjuk ki, hogy amint képbe kerül Zoe, Lena hirtelen elfelejti az összes régi barátját, és máris nem hiányoznak neki. Hát nem ilyen barátról álmodik mindenki?  Hát nem. Ja, és sokszor mintha a halott szüleiről is megfeledkezne a csaj.

Szóval, Lena megérkezik a nagybátyja tanyájára, és innentől kezdve nem történik gyakorlatilag semmi. A könyv folytatja a tipikus sémát: a lány beköltözik egy hatalmas házba a kőgazdag nagybácsihoz, mindenhol fényűző autók, a szomszéd srác éppen annyira szexi, mint a mennyire seggfej, gazdagok vagyunk, s semmit nem várnak el tőlünk mindezért cserébe. Röviden: minden tökéletes. Egyszer az életben látnám azt, hogy tényleg elvárnak valami viszonzást a főszereplőtől… De hát Lenát sajnálni kell, mert ő az áldozat, nem tehet semmiről, meg amúgyis ő a főszereplő, kussolj és ne kérdőjelezd meg az ilyen dolgokat!

A fülszövegben fontos fő cselekményszálként utalnak arra, amikor Lena meghallja egy kisfiú kiáltását az erdőben, és rohan megmenteni, de elárulom: nem az. Ezt az eseményt, és szinte minden ebből adódó problémát néhány fejezet leforgása alatt szépen elrendeznek, csak a gyermekrablóval való végső elszámolást húzták tovább, de még ez sem teszi izgalmassá a történetet. Itt igazából az az egyetlen érdekes (nevetséges) dolog, hogy Lena a legelső alkalommal megtalálja a helyes utat oda-vissza egy olyan erdőben, ahol még életében nem járt. Ja, mindezt persze éjjel, sötétben.

Erősen olyan érzésem volt olvasás közben, mintha az írónő (fura „Silence”-ként utalni rá, ezért maradok az „írónőnél”. Álnév választásból egyes, leülhet.) az első osztályos angol szókincset használta volna fel a vezetéknevek kitalálásánál. Wall, Tree, Card, ezeket a szavakat mind megtalálhatjuk egy kezdő angolkönyv legelején. Legalább annyi lenne az írónőben, hogy ha már nem tud angolul, meg nem ismeri az amerikai neveket, akkor legalább nézzen kicsit utána a dolgoknak. De ez elvett volna körülbelül kettő percet az életéből, biztos nem érte meg neki, mert sietett, hogy minél hamarabb kiadja ezt a borzalmat.

Arról már nem is beszélve, hogy a házon lévő feliratot látva az egyik (kiemelem!) ANGOL ANYANYELVŰ AMERIKAI megkérdezi a másik ANGOL ANYANYELVŰ AMERIKAIT, hogy „Mit jelent az Enigma?”, és egyikük sem tudja a választ. Hát, erre tényleg no comment…

"Leszállópályán álló kisrepülőgép..."

Ehhez a mondatrészhez külön kommentárt fűznék, ami talán a könyv minőségének szempontjából nem fontos, de engem igenis zavar, mint a franc. Ha a pilóta a leszállópályán hagyja a repcsit, amíg az utasok beszállására vár, hogy van meg még egyáltalán az állása? Nem véletlenül hívják leszállópályának. Ott nem ácsorogni szokás, hanem le- és felszállni, gurulni. Tudni kell rólam, hogy eddigi életem 100%-át egy repülőtér közvetlen szomszédságában éltem le, sőt, évekig ott is laktam, SŐT dolgoztam is ott, így hát nem a semmibe beszélek, amikor közlöm: ilyen nincs. Főleg, hogy ha az emlékeim nem csalnak, egy nagy nemzetközi repülőtérről volt szó. Bár tény, rendkívül érdekes elképzelni, hogy a csaj valahogy próbál eljutni a repcsiig, miközben körülöttük rendre száguldoznak el az utasszállítók. Talán ez kicsit feldobta volna a történetet.

Most lehet, hogy csak én vagyok a hülye, és ebben az esetben tényleg elnézést kérek az írónőtől, de: van erdő New York város közepén? Nem emlékszem, pontosan mi történt (nincs az a pénz, amiért visszaolvasnám), de Lena visszaemlékezett egy gyerekkori jelenetre, amikor a suliban ült, NY-ban, és valamiért kirohant a suli melletti erdőbe. Nem, nem a Central Parkról volt szó, sem bármelyik másik parkról, hanem egyértelműen erdőről beszélt. Kérdezem én Helena Silence-t, látott valaha életében térképet? Képet New Yorkról? Bármilyen filmet? Több millió film játszódik a városban. Mennyi erdőt látott ezekben? Az ilyen égbekiáltó baromságoktól rohanok a falnak, de komolyan.

És még egy dolog, ami erősíti bennem a sejtést, hogy az írónőnek semmi fogalma sincs Amerikáról: Lena új otthona egy megnevezetlen hely, csak annyi derül ki róla, hogy vannak hegyek, tanyák, erdők. Ez azért elég tág területeket foglalhat magába. Nem olyan szörnyen nehéz dolog kicsit utánanézni a dolgoknak, legalább a Google térképen nézelődni kicsit, hogy halvány fogalmunk legyen róla, hozzávetőlegesen merre játszódhat a történet. Az is egy lehetőség, ha egy kitalált várost épít bele a történetbe, de látszik, hogy agymunka területén az írónő épp annyira tapasztalatlan, mint a főszereplőnő (vagy ha már itt tartunk, az összes szereplő). Szóval a végső megoldás az maradt, hogy száműzte Lenát a hegyekbe, távol a külvilágtól, csak hogy ne kelljen gondolkodni a további részleteken.

Hogy ne csak rosszat mondjak az Enigmáról: azok a részek tetszettek, amikor Lena a lovak körül volt. Végre kiderült, hogy Silence legalább egy dologhoz ért: a lovakhoz. És itt megint jön újra a kritikus énem (nem tartott sokáig a pozitív kritika, mit ne mondjak). Lena megvágja az ujja hegyét egy apró kaviccsal, amit a ló patája alól szedett ki, és máris mindenki akkora pánikállapotba kerül, mintha minimum a combnyakát törte volna el, vagy félő lenne, hogy élete hátralévő részét kerekesszékben kell leélnie. Könyörgöm, egy farmon éltek, és egy picinyke seb máris a világvége? Ezen a jeleneten már sírva röhögtem, hogy hogy lehet mindenki ennyire düddő?

Lena és a nagybátyja viszonyulása egymáshoz nekem olyan fura volt… Már a legelején mindig megtalálták a módját, hogy egymáshoz érjenek, még ha csak apró gesztus volt is; vállra tett kéz, vigasztalóan megszorított kéz. Lena elméletileg egy bizonytalan, gyászoló lány, aki nem bízik még senkiben az új helyen, de egyből jól érzi magát, ha egy idegen pasi tapizza? Ráadásul a nagybácsija?  Khm… Kövezzetek meg, de nekem időnként volt olyan perverz gondolatom, hogy talán más is lesz ebből a tapizásból, legalábbis sikerült nagyon ilyen irányba lódítani az ember gondolatait. Borzasztó fura és kínos volt az egész. Ezennel ismét gratulálok az írónőnek!

Szereplők:

Lena Wall egy idegesítő, jellegtelen főszereplő. Az írónő különleges, érdekes karakternek szánta a lányt, de épp emiatt semmilyen szempontból nem emelkedik ki a többi YA könyv női főszereplői közül. Fal Léna (csakhogy egy kicsit magyarosítsuk a rendkívül kreatív nevét)

·        meggondolatlan,

·        hisztis,

·        buta,

·        saját magát nem hiszi szépnek, de mások szerint az,

·        saját magát okosnak hiszi, de valójában nem az,

·        igazi áldozat típus, a világ minden igazságtalansága őt sújtja,

·        ráadásul egyfajta „kiválasztott” szerepben tetszeleg a különleges képessége miatt.

Tegye fel a kezét, akinek eme leírás alapján eszébe jutott legalább tucatnyi főszereplő! 

Alex Tree, Lena szerelmének tárgya, egy fasz. Kész, ennél jobb jelzőt nem találtam rá. Ráadásul minden egyes megszólalásával, megjelenésével, sőt, megemlítésével csak egyre ellenszenvesebb. Persze az ilyen könyvekben mindig az ilyen pasik az ideálok, mert nincs is jobb annál, ha valaki a sárba tiporja a főszereplő amúgy sem létező önbecsülését. Oh, hát ki ne indulna be erre?

Fa Alex (sírok a nevek miatt) már a legelső találkozásnál kíméletlenül ítélkezik Lena fölött, pedig tulajdonképpen nincs is rá semmi oka, a csaj egy rossz szót sem hozzá, csak annyi hibát követ el, hogy (létezik) odaköltözött a szomszédba. Innentől kezdve Fa(sz) Alex jó sokáig tartja is magát ahhoz, hogy ő bizony egy seggfej.

Hogy ebből hogyan is lesz szerelmi szál, azt inkább nem fejteném ki, ha meg akarom őrizni az ép elmémet, de azt elárulhatom, hogy van egy jelenet, amikor Lena a mezőn fetreng, félig meddig ájultan vagy csak elvarázsolva, és Fa(sz) Alex odamegy, és lesmárolja. Mert hát nyilván az embernek ez a legelső reakciója, ha meglát egy ájult lányt a legelő közepén. Lena persze visszacsókol, és most hadd másoljam be a beszélgetést, ami a csók után lezajlott:

„– Azt hittem, hogy az egyik ló hajol fölém – bizonygattam. – Csak azért öleltelek át.

– És amikor csókoltalak, és te visszacsókoltál, akkor is lónak hittél? Mert nekem máshogy tűnt.”

Így lesz Alex Tree és Lena Wall (bárcsak viccelnék, de tényleg ez a nevük) egy pár. Ennyit a fantasztikus szerelmi szálról.

Alex amúgy szerintem hasadt személyiség, mert olyan gyakran és hirtelen vált a hősszerelmes és a kőbunkó személyisége között, mintha csak gombnyomásra tenné. Bár most, hogy belegondolok, azon se lepődnék meg, ha lenne egy ikertestvére, és mindketten Lenát hülyítenék, csak más-más értelemben. Olyan fordulatok vannak ebben a könyvben, amiket bármelyik szappanopera megirigyelhetne, így a híres „gonosz iker” fordulaton sem lepődnék meg.

Azért Zoe és Alex anyja, Emma Tree se volt semmi. Amikor a gyerekét „méhem szép gyümölcsének” szólította, úgy döntöttem, itt a vége, én ezt nem bírom tovább, azon nyomban viszem is vissza a könyvtárba a könyvet. Ilyen szempontból Zoe Tree (ezek a nevek…), a hirtelen-legjobb barátnő sem sokkal jobb. Állandóan „Nyuszkó”-nak meg hasonló hülyeségeknek hív mindenkit. Az biztos, hogy ezek ketten Emmával le sem tagadhatják, hogy rokonok.

SPOILER

Az egyik legnagyobb fordulat a könyvben az, hogy Victorról, Lena nagybácsijáról, kiderül, hogy valójában Lena apja. (Szappanopera szagot érzek.) Amúgy meg egyáltalán nem meglepő ez a fordulat, mert nekem már kábé onnantól kezdve nyilvánvaló volt, ki is Victor valójában, mikor kiderült, hogy neki megvan ugyanaz a képessége, mint a csajnak, míg Lena „apjának” nem volt. Persze az összes szereplő olyan hülye, hogy még véletlenül sem tudja összeadni az 1+1-et, és rájönni erre.

Még egy fordulat: Alex egykori barátnőjéről, Ciliáról (aki amúgy tökéletesen passzolt Alexhez, mert ugyanakkora szemét állat) kiderül, hogy terhes, így hát Alex szépen visszamegy hozzá, faképnél hagyva Lenát, brühühü. Mondjuk legalább azt meg kell hagyni, hogy Alex itt helyesen próbál cselekedni, és nem akarja apa nélkül hagyni a születendő gyerekét, ez az egyetlen jó cselekedete az egész könyvben. Csak hát…. Lena egy alkalommal letapizza Ciliát, és a képessége segítségével megérzi, hogy a csaj nem is terhes. Hoppá! Még egy szappanos fordulat. Így hát további bonyodalom nélkül lehet együtt a csodás ifjú pár, halleluja.

Alex a végén még meg is kéri a tizenhét éves Lena kezét, miután vagy egy hónapig jártak. Amúgy itt elkezdtem gonoszul gondolkodni, hogy mi lenne a csaj asszonyi neve? Lena Wall Tree? Lena Tree Wall? Vagy, egyszerűsíthetné úgy, hogy Fa(l) Léna. Probléma megoldva! 

SPOILER vége

Röviden: Nevetséges az egész.

Borító: A borító tényleg szép, mindig megakadt rajta a szemem. Ami furcsa, hogy neten a képeken lilás árnyalatú a levél, de ha a kezedben tartod, kiderül, hogy barna.

Kedvenc szereplő: Nem volt ilyen. Ha nagyon muszáj lenne, talán azt mondanám, hogy valamelyik ló.

Kedvenc jelenet: Amikor vége lett az utolsó mondatnak, és becsuktam a könyvet. Azt imádtam! <3

Kedvenc idézet: …hagyjuk is.

El fogom olvasni a folytatást? Egy ilyen kritika után talán fura ezt hallani, de valószínűleg igen. No de nem azért, mert érdekel a karakterek sorsa, vagy mert kíváncsi vagyok, mit hoz még ki ebből a történetből az írónő. Egyszerűen csak azért, mert kíváncsi vagyok, hogy alul lehet-e egyáltalán múlni ezt a borzalmat. Meg persze mert egyszerűen imáááádok lehúzós kritikát írni.

Amúgy sokszor megfordul a fejemben, akárhányszor meglátom a könyvet a könyvtárban, hogy egyszerűen fogom, és beteszem a polc hátuljába, ahol a többi kötet szépen eltakarja, csak hogy megkíméljek másokat ettől a borzasztó élménytől. Szóval, ha a győri Kisfaludy Könyvtárban jársz, és nem találod az Enigmát, akkor esélyes, hogy nekem kell köszönetet mondanod. Szívesen.