Rácz-Stefán Tibor: Túl szép

Rácz-Stefán Tibor: Túl ​szép

Fülszöveg:

A túlsúlyos Márk mindennél jobban vágyik rá, hogy végre igazán szeressék. Mégis, azt hiszi, hogy a súlya miatt nincs joga a szerelemre. Elkeseredésében finomságokba fojtja bánatát.
Vajon a csupaszív srácra rátalálhat a nagy Ő?
Képes lesz elfogadni önmagát?

Olivér profi úszó, ám doppingbotrányba keveredik, eltiltják a versenyzéstől, és darabjaira hullik az élete. Azt sem tudja, mit hoz a holnap, a szerelemre gondolni sem mer.
Újjáépíthetjük a nulláról az életünket?
Rátalálhatunk az igazira akkor is, ha nem keressük?

A két fiú közös munkahelyen kezd el dolgozni. Előbb megismerik egymást, aztán a titkaik is felszínre bukkannak. De kialakulhat köztük több, mint barátság? Vagy csak a külső számít?

Van egy pont, amikor az ész a szív útjába áll…

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás éve: 2015

Oldalszám: 392

Molyos értékelés: 84%

Értékelésem: 

Ismét egy figyelmeztetéssel kell kezdenem a kritikát, de most nem csak a megszokottal, miszerint számítsatok rá, hogy egy erősen negatív értékelést nyitottatok meg. Ebben a kritikában ki fogom hagyni a SPOILER jelzést, szóval elejétől fogva számíthattok rá, hogy le fogom lőni a „poénokat.” Nincs bennem annyi tisztelet a Túl szép iránt, hogy ilyesmire pazaroljam az energiámat.

Előzetesen szeretném még közölni, hogy szeretem az LMBT történeteket, sok könyvet olvastam már ebben a témában. Sokszor még érdekesebbnek és szerethetőbbnek is tartom a melegeket a hetero párosításoknál. Persze ehhez az kell, hogy jól írják meg az adott könyvet. Csak tisztázni szerettem volna, hogy minden ellenszenvem a Túl széppel szemben nem a homofóbiának tudható be. Egyszerűen csak rossz a könyv, pont.

Na, lássuk!

Adott két fiú, a túlsúlyos Márk, és a szívdöglesztő Olivér. Már ezzel az egy mondattal is hatalmas klisébe ütközünk: a rút kiskacsa és a gyönyörű hattyú, a YA regények hozzávetőlegesen 40%-ának összetétele. (A maradék 59% esetében mindkét fél természetellenesen vonzó, a többi 1% meg ritka.) Tényleg szeretnék végre olyan könyvet olvasni, ahol átlagos kinézetű karakterek szeretnek egymásba, ahol nem számít a külső, ahol az egyik szereplő nem egy félisten. De sajnos a mai fiatalságot az ilyesmi nem érdekli (tisztelet a ritka kivételnek, persze.)

Mindkét srác a saját problémáival küzd. Márk esetében ez az önbizalomhiány és a túlsúly, Olivér pedig úszóvilágbajnok volt, akit egy doppingbotrány miatt kisemmiztek a szakmából. A közös problémájuk a karakterek mélységének hiányán kívül a pénzhiány, így hát a sors szerencsétlen keze összehozza őket egy állásinterjún. Nincs sok izgalom, mindketten megkapják az állást, ahogy arra számítani lehet, így ezek után napi hat órán keresztül ülhetnek egymással szemben az irodában.

De nem ismerkednek. Olivér időnként próbál nyitni, de Márk fóbiásan fél mindenféle interakciótól az erősebbik nemmel, így hát a fülére húzza a fejhallgatóját, és totálisan kizárja Olivért és a külvilágot. Egészen addig, amíg újra egy helyre sodorja őket a szél: egy melegbárba. Mert természetesen melegbáros jelenet nem hiányozhat egy melegekről szóló könyvből, mivel a világ minden melege kivétel nélkül melegbárban tölti az összes szabadidejét. (Persze a valóságban nem így van, de a YA fikcióban igen.)

Ezen a ponton jön el egy varázslatos (értsd: nevetséges) fordulópont a történetben, ugyanis a fiúk megtudják egymásról, hogy mindketten melegek. És ezzel együtt jön a borzalmasan hirtelen bekövetkezett karakterfejlődés is. Márk hirtelen a sarkára áll, Olivér hirtelen kedves lesz Márkhoz, és másnap elkezdenek barátkozni. Ez a könyv körülbelül negyedénél történik meg. Javítsatok ki, ha tévedek, de a karakterfejlődés lényege éppenséggel a fejlődés lenne, nem? Itt nem fejlődés van, csak varázsütés, egyik fejezetről a másikra bekövetkező éles váltás.

Szóval a két fiú között bontakozik egy baráti kapcsolat, de eközben mindkét félnél felüti a fejét néhány újabb bonyodalom. Ez az a pont, amitől kezdve az amúgy is gyengécske történet katasztrofális mélyrepülésbe kezd. 

Kezdem a Márk-szállal.

Márk lakótársa, Dorina, aki egyben a legjobb barátnője, teherbe esik. Nem egy meglepő fordulat ez, ugyanis a lány és a pasija bevallottan nem használnak óvszert, mert a srác „nem érzi magát férfinak” ha kotont kell húznia. Igen, tényleg ez az indok. Persze nagy a meglepetés, Dorina nem érti, hogy eshetett teherbe, a pasi meg akar szabadulni a gyerektől, Márk meg túlzottan is beleéli magát a helyzetbe. Persze ez az egész bonyodalom maximum két fejezetben van levezetve, és gyorsan megszületik a megoldás, a gyerek meg nem, ugyanis jön az abortusz.

Márk megharagszik Dorinára, mert őt nem avatta be a döntésbe, mert ő fel akarta nevelni a gyereket. (Kicsit belemásztál a csaj életébe, nem?) Mégis, Márk a csaj mellett állt az egész idő alatt, elkísérte a kórházba, és ott segített, ahol tudott. Dorina néhány fejezettel később ezt úgy hálálja meg, hogy Márkra támad azzal a dumával, hogy „Megölted a kisbabámat!”. Itt már határozottan közel kerültem ahhoz, hogy önvédelemből kivájjam a saját szemeimet, hogy ne kelljen több ilyen baromságot olvasnom. Egyszerűen nincsenek szavak arra a katyvaszra, amit RST papírra vetett.

Inkább áttérek az Olivér-szálra.

Mint azt Olivér oldalanként megemlíti, ő egykor világbajnok úszó volt, de beütött a krach, amikor egy barátja (aki igazából a vetélytársa) rávette a doppingra, majd lebuktatta. A könyv cselekménye alatt jár le a sporttól való eltiltása. Olivért a legjobb barátja, a vízilabdázó Botond ráveszi, hogy újra ússzon, eleinte csak hobbiszinten, de az eltiltás lejártával megjelenik az egykori edzője is, aki olimpiai részvételt ígérget neki. Olivér nem tud mit kezdeni a helyzettel. Találkozik a korábban emlegetett vetélytárssal, Ricsivel, aki rögtön az összeszólalkozásuk után egy autóbalesetben életét veszíti.

Én ezen a ponton már tényleg nem tudtam, hogy nevessek-e vagy sírjak (na nem azért, mert kár lenne Ricsiért). Ez egy rendkívül visszataszító módja volt a problémamegoldásnak. Vegyük elő a könyv negatív, főellenség-jellegű karakterét, tegyünk egy halvaszületett próbát a karakterek kibékítésére, majd, amikor rájövünk, hogy ez esélytelen, NYÍRJUK KI A GONOSZT A FRANCBA.

Olivért persze nem rázza meg az eset, legyint, hogy „ez van, srácok”, iszik egyet, aztán máris útnak indul részegen Márkhoz.

Itt már biztosan tudtam, hogy már semmit nem tud nekem mutatni ez a történet, amivel megkedveltethetné magát. Mégis, hála a mazochizmusomnak, folytattam, hogy meg tudjam írni ezt a kritikát, és talán elrettentsek néhány embert, akiket érdekel a könyv, és azon gondolkodnak, hogy elolvasnák.  

A "várva várt" - valaki biztos várta, én tuti nem - beteljesülés egy részeg smárolás utáni borzasztóan cukormázas szerelmi vallomás formájában érkezik el, amit azonnal követ egy majdnem erőszakolás (Márk sokszor hangoztatja, hogy álljanak le, nem akarja, Olivér mégis erőlteti). Hát nem romantikus? Hát nem. Innentől kezdve a történet olyan visszataszítóan édes, mint egy grillázsos vattacukortorta tejszínhabbal megspékelve, csokiöntettel leöntve és színes cukorkákkal megszórva, leöblítve egy liter kólával (Márk étrendje is nagyjából ilyenekből áll – mondja a kisördög a fejemben.)

Habár nem a kedvenc műfajom, mégsem vetem meg a romantikát, amennyiben ízlésesen van tálalva. De ebben a könyvben a nyáladzás annyira túl van tolva, hogy azt kellemetlen olvasni, oldalanként le akartam tenni a könyvet, mert egyszerűen nem tudtam hányinger nélkül olvasni.

A másik, ami nagyon túl van tolva: a szexjelenetek. Ez nem erotika, ez szimplán csak olcsó, undorító pornó. Olivér kalandozásainak hála már a könyv legelejétől csőstül kapunk kufircolást, olyan választékos kifejezésekkel tarkítva, mint a „szétbaszott segglyuk” (elnézést kérek az olvasóimtól, de az elrettentés végett muszáj volt legalább ennyi ízelítőt adnom.) Ha valakinek ezek után talán még kedve lenne elolvasni, akkor hadd említsem még meg, hogy RST két felnőtt férfi szexuális aktusa közben használja a „popsi” szót.

Ezen kívül nincs semmi szinonima a péniszre. Olivér szemszögéből mindig csak farok van. Még a cukibb, összebújós-romantikus részekben is egyszer csak - hoppá! - bedobja a farkat az asztal közepére, ahonnan kellemetlenül bámul vissza rád, és te nem tudsz mit kezdeni vele, hazavágja még a borzalmas erőlködések árán megteremtett romantikus hangulatot is. Márk szemszögéből meg ha jól rémlik, gyakorlatilag egyszer sem nevezi nevén a pélót, mindig csak "ott lent" „Oda nyúl" és hasonló utalások vannak. Egy 18 éves férfi fiú ne féljen már a saját péniszétől, könyörgöm!"

Furcsa, hogy Márkon kívül egyetlen másik szereplő, még megemlített idegen sem volt a könyvben, aki kövér lenne, pedig Magyarország köztudottan a világ egyik legelhízottabb országa. Ez alapján arra a megállapításra jutottam, hogy a Túl szépben szereplő Magyarország valójában egy fiktív helyszín, ami csak külsőre és névre egyezik meg az általunk ismert Magyarországgal. Ezen fiktív ország társadalma bűntetté nyilvánította a kövérséget, és súlyos szankciókat, gyakorlatilag boszorkányüldözést szervez az elfajzott egyedek irányt. Márk az egyetlen életben maradt példány, akit kegyetlenül meghurcolnak, és az unokatestvérei meg Olivér az egyetlen élőlények a világon, akik immúnisak a kövérellenes propagandára.

Huhh, ha RST tényleg ezen a vonalon indult volna el, talán egy kicsit érdekes lett volna a történet. De nem így lett.

Ehelyett kapunk egy rakás sablonos, vagy egyenesen visszataszító karaktert, egy érdekesnek tűnő alapötletet rosszul megvalósítva, és néhány komoly témát. Na, itt annyi lehetőség lett volna! Van itt abortusz, doppingbotrány, homofóbia, gyermekbántalmazás, szegénység, önmagunk elfogadása, mások elfogadása, tönkretett életek újrakezdése – egytől egyig mind elrontva. RST rengeteg érdekes témába belekap, de azonnal ki is ereszti az ujjai közül. Nekem erősen izzadságszagú ezeknek már a felvetése is. Mintha csak megpróbált volna sok komoly témát belepakolni a sablonos alapsztoriba, hogy eladhatóbb legyen, holott mennyivel jobb lett volna maximum egy-kettőre koncentrálni! Például Olivér doppingbotránya és az azon való túllépése még így is elég érdekes volt, de aztán Ricsi halálával hazavágta az egészet, nem kaptunk hozzá egy értelmes lezárást.

A könyv egyik legidegesítőbb jelensége, hogy minden egyes budapesti utcát és teret név szerint meg kell említeni, akárhányszor megfordulnak a karakterek az egy kilométeres körzetükben. A Váci utca gyakorlatilag többször volt emlegetve, mint a két főszereplő együttvéve. Felfogtuk, hogy a magyar íróknak durva megszállottságuk, hogy felvágjanak vele, hogy ismerik a pesti utcákat, de rohadtul felesleges az egész. Az utcanevek helyett simán lehetett volna időt fektetni a karakterek kidolgozásába például. Merthogy az nagyon is rájuk fért volna. Ideje is áttérni rájuk.

Szereplők:

Szalai Márk egy tipikus YA főhősnő. Igen, tudom, hogy fiú, de ennek ellenére minden megvan benne, ami miatt tökéletesen passzol rá a cím. Már az első fejezetekben idegesítő, hogy mennyire az orrunk alá van nyomva, hogy Márkot bizony szeretni kell. Az író olyan erősen próbálja elhitetni az olvasóval, hogy Márk tényleg szeretetreméltó és megérdemli a szerelmet, hogy pont az ellenkezőjét sikerül elérnie vele – legalábbis nálam így sikerült.

Márk állandóan a saját boldogságának útjába áll. Arra vágyik, hogy végre megtalálja a „Rómeóját” (Hogy én mennyire utálom ezt a kifejezést! Mintha senkinek nem esne le, hogy Rómeóék szó szerint belehaltak a szerelembe…), de közben egy fiúhoz sem közeledik, mert fél, hogy a barátságból szerelem lesz. Remélem, nem csak én látom ebben a logikátlanságot. Arról nem is beszélve, hogy amikor végre egy picit nyitna Olivér felé, végül inkább közli vele, hogy "A beszélgetés privilégium, ki kell érdemelni". Na. Kedves Márk, hogyan is várnád el Olivértől, hogy bizonyítsa, hogy érdemes a figyelmedre, ha lehetőséget sem adsz neki, hogy bizonyíthasson? Itt megsajnáltam Olivért. Ő tényleg próbálkozott, miközben Márk magába fordult. Létezik bizalomhiány, és létezik bunkóság. Márk bunkó.

Az már a tartalomleírásból kiderül, hogy Márk túlsúlyos, de a könyvben sehol sem utalnak rá, hogy pontosan mennyire. Az önértékelése és mások hozzáállása erősen arra utal, hogy morbid módon elhízott, de a gyakorlatban meg sem kottyan neki a lakásukba vezető háromemeletnyi lépcső megmászása, sem a többórányi biciklizés. RST azzal próbál utalni a fiú méreteire, hogy Dorina háromszor is belefér a pólójába, de igazából Dorináról sem tudjuk meg, hogy mekkora.

Ezen a ponton muszáj elárulnom, hogy én magam is túlsúlyos vagyok, de ennek ellenére egyetlen pillanatig sem tudtam együtt érezni Márkkal. Lehet, hogy bennem van a hiba? Rákerestem Rácz-Stefán Tiborra, tehát tudom, hogy ő is ezzel a problémával küzd. De amit más emberek kövérekhez való viszonyulásáról leír, az akkora baromság, hogy csak na. Márkot rendszeresen leszólítják az utcán, a McDonald’s-ban, a bárban, a súlya miatt zaklatják, egy ponton még meg is verik miatta. Összesen két barátja van, akik persze vékonyak, de senki más még véletlenül sem barátkozik vele. Elárulom, hogy ilyen a valóságban nem létezik. Nyilván mások fejben sok mindent gondolnak a kövérekről, de csak egy pici töredékük az, aki tényleg kimondja ezeket hangosan. Engem még életemben nem szólítottak le az utcán, hogy dagadt vagyok, és habár az önbizalomhiány nálam is létezik, mégis könnyen tudok barátkozni, és nem nézek le élből minden embert, akik vékonyabbak merészelnek lenni nálam. Márk viszont ezt teszi, és csodálkozik, hogy senki nem kedveli. Hmm.

Márk nem hiszi el, hogy valaha is érdemes lehet Oliver figyelmére, még azután sem, hogy Olivér szerelmet vall neki. Már a hajamat téptem Márk hangulatingadozásaitól; nemhogy egy fejezeten, de egy bekezdésen belül is az egyik pillanatban még minden tökéletes, rózsaszín felhős és szivárványos boldogság, a következőben meg már koromsötét mélydepresszió, hogy Olivér tuti el fogja hagyni, biztos hazudik neki, hogy szereti, és vége a világnak. És hopp, a következő pillanatban máris megint csupacsudiszépésjó minden.

Mint már korábban mondtam, erősen a szánkba van rágva, hogy Márk mennyire csupaszív és szeretetreméltó ember, de a gyakorlatban ez mégis miben nyilvánul meg? Abban, hogy hozzávágja az óvszert az abortuszon frissen átesett barátnőjéhez? Abban, hogy önmagát szentnek tartja, de mindenki mást hibáztat a világ minden gondjáért, és mindenkit könyörtelenül kritizál és lenéz? Vagy abban, hogy amikor Olivér megkérdezi, hogy akkor is szeretné-e, ha ő is kövér lenne, azt válaszolja, hogy nem? Hol van ebben a szeretetreméltóság?

Szalai Márknál még Rentai Renáta is szerethetőbb főszereplő volt.

A másik főszereplőnk Fenyvesi Olivér, aki világbajnok úszó volt, és ezt minden egyes fejezetben elismétli. Nagyon kicseszett vele az élet, amikor derékba tört a karrierje, de végülis magának köszönheti. Ricsit hibáztatja, amiért lebuktatta, hogy doppingolt, de összességében maga Olivér volt a hülye, hogy élt a szerrel, magára mégsem haragszik egy percre sem. Mellesleg: milyen sportember az olyan, aki napi egy doboz cigit elszív, és minden másnap kocsmába jár, hogy pusztítsa az agysejtjeit és a máját?

Olivér undorítóan mocskosszájú, minden második szava káromkodás, és minden egyes bekezdésben hangoztatja, hogy ő mindent leszar, és jobb mindenkinél a világon. Persze, elméletileg emiatt ő a „menő srác”, de miért kell mindig ilyen módokon beskatulyázni a karaktereket? Hamar megutáltam emiatt, de „szerencsére” jön a hirtelen karakterfejlődés, és nagyrészt elhagyja ezt a hozzáállást, onnantól kezdve ő lesz a szimpatikusabb főszereplő (megjegyzem, hogy attól még nem kedvelem, de Márknál még mindig jobb.)

A beceneve Telivér. Ez ötperces néma csendet érdemel.

Telivér szegény családból származik, az anyja mocskosul kihasználta, csak a pénzt látta a híres fiában, semmi mást. Emiatt akár sajnálhatnám is a srácot, ha nem lenne egy ítélkező paraszt, aki elítéli az anyját ugyanazokért a rossz tulajdonságokért, amik saját magában is megvannak. Az anyja egy paraszt, akinek állandóan cigi lóg a pofájából, és a szája mocskos, mint a szennyvíztelep – mindez elmondható Olivérről is. Akkor mégis mire fel ítélkezik?

Még a kanlegyet is röptében. Minden második fejezetben új pasit szed fel, akikre aztán másnap nem is emlékszik, de egyikükkel sem csókolózik, mert az már túl intim. Vajon mennyi nemi betegséget szedett össze a hódításai során? Nemakarokbelegondolni. Undorító az egész.

A fentebb emlegetett haláleset után kiderül az is, hogy Olivér valószínűleg egy robot, akinek meg se kottyan, hogy az egykori legjobb barátját a szeme láttára gázolják halálra. Még akkor is, ha összevesztek, mégis milyen ember az, aki minden érzelem nélkül végig tudja nézni egy ember halálát? Ez a bonyodalom is le van rendezve kb egy oldalban, az egyik pillanatban hátat fordít a még életben lévő Ricsinek, a következőben 1-2 óra múlva betér a kocsmába, és valahogy eközben lezajlott a teljes helyszínelés és nyomozás, és máris tisztára mosták a nevét? Persze, ez nyilván így működik, aha.

Dorina Márk legjobb barátnője. Tulajdonképpen nem is értem, ezek ketten egyáltalán miért barátok? A könyv legnagyobb részében éppenséggel utálják egymást különböző okokból. Dorina egy meleg sráccal él együtt, és mégis állandóan hazahozza a homofób pasiját. Ilyen barátról álmodik mindenki, ugyebár. Gyakorlatilag semmiben sem támogatja Márkot, csak néha lenyúlja a ruháit, és időként leülnek együtt sorozatokat nézni.

A cselekmény talán negyedénél derül ki, hogy Dorina teherbe esett a barátjától, akivel amúgy két hete járnak együtt, és egy héttel később el is veteti a gyereket. Dorina nyilván időutazó, ha három hét leforgása alatt képes volt ilyenekre. Össze-vissza kefélget még akkor is, amikor éppen kapcsolatban van, és az abortusz utáni hetekben is. De persze mindenki meg van lepődve, hogy teherbe esett. Jaj, bárcsak lett volna valami módja a megelőzésnek!

Márk másik barátnője Viki, akinek nincs túl sok szerepe, de ami van, az sem jó. Csakúgy, mint Dorina, ő sem hajlandó hinni Márknak, miután összejönnek, állandóan megkérdőjelezi, hogy mégis mit eszik rajta Olivér. Még egy igazi mintabarátnő…

Komolyan, nem tudom mi történhetett Rácz-Stefán Tibor életében, amiért ennyire meggyűlölte a nőket, de egyetlen értelmes női szereplő sincs a történetben, aki ne lenne egy igazságtalan hisztis picsa.

Botond Olivér legjobb barátja, talán az egyetlen értékelhető személy az egész könyvben, aki sajnos alig szerepelt.

Márk apja lehetett volna még egy lehetőség, hogy érdekesebbé váljon a történet. Hangsúly a volnán van. Kiderül, hogy a férfi durván homofób, és tinédzser korában úgy megverte Márkot, hogy az a kórházban kötött ki. Ezután az apuka börtönbe ment, Márk meg a nagynénjéhez. Természetesen az apát éppen akkor engedik ki a börtönből, amikor Márk és Olivér hazautazik a szülővárosba karácsonyozni, mert hát mikor máskor engednék ki? Érdekes lezárás lehetett volna, ha Márknak lett volna egy utolsó lehetősége szembe nézni az apjával, de RST ezt is elcseszte, a változatosság kedvéért ez a probléma is egyetlen oldal alatt rendeződik.

Röviden: Rácz-Stefán Tibor sárba tiporja a melegeket, a sportolókat, a kövéreket, a nőket, a magyarokat és Budapestet. Mindezt 392 oldal alatt! Gratulálok!

Borító: Sosem szerettem az olyan borítókat, amin emberi alak látható. Az olyanokat meg főleg nem, amin alulöltözött emberekkel próbálják felhívni a figyelmet a könyvre, hátha az eltereli a figyelmet a tartalmi hiányoságoktól. Szóval nagyon nem tetszik ez a borító. A csávó mintha éppen vízbe készülne fojtani magát. Teljesen átérzem, belőlem is hasonló késztetést váltott ki a Túl szép.  

Kedvenc szereplő: Botond. Az egyetlen szereplő, aki egész végig kiáll a barátja mellett. És még személyisége is van! Meg gerince is. Egy ilyen színvonalú könyvben egy ilyen karakter maga a beteljesedés.

Kedvenc jelenet: A legelső oldal legelső bekezdése, amikor még naiv módon hittem abban, hogy ez egy jó olvasmány lesz.

Kedvenc idézet: Mese nincs, élet van.

Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 1. – Kezdet

Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 1. – Kezdet

 Fülszöveg: Egy sorozat a való életről 

Egy sorozat, amely itt és most játszódik
Srácok, akik olyanok, mint te és mégis mások
A történet rólad is szól!

Kiadó: Ciceró

Kiadás éve: 2010

Oldalszám: 440

Molyos értékelés: 87% (örömmel látom, hogy 90 alá csökkent a két év alatt, mióta olvastam a könyvet)

Értékelésem:

Imádok kritikákat olvasni, főleg negatívakat, még azokról a könyvekről is, amiket egyébként szeretek. De mások véleménye nem szokott befolyásolni, szeretem saját magam megismerni egy könyv jó és rossz oldalát. Éppen ezért nem foglalkoztam a kritikákkal a Szent Johanna gimi esetében sem, sem azokkal, amik az egekig magasztalták, sem azokkal, amik az enyémhez hasonlítanak. Habár a fülszöveg alapján nem keltette fel az érdeklődésemet, mégis adtam neki egy esélyt. Tudnom kellett, hogy mire fel népszerű ennyire.

E-bookban olvastam a könyvet, és mindig, amikor olyasmit olvastam, amibe bele tudok kötni amit tudok kommentálni, hozzáadtam egy-egy jegyzetet vagy könyvjelzőt. Na már most, ha ezek alapján írnám a kritikát, akkor a végeredmény hosszabb lenne, mint maga a könyv, szóval kénytelen leszek kicsit kurtítani a kritikát. (Még így is naaaagyon hosszú lett.) Viszont volt kicseszettül sok néhány olyan idézet, amik mellett az én ítélkező agyam nem tud egy szó nélkül elmenni, ezért azokat a szívélyes kommentárommal együtt beszúrom a kritikába.

Talán már mondanom sem kell, de a Szent Johanna Gimi és Leiner Laura rajongói inkább ne olvassanak tovább. Én szóltam.

Azt be kell vallani, hogy Leiner Laurának van humora. De tehetsége az íráshoz, na az egyáltalán nincs. Pedig egy ilyen felkapott írótól legalább ennyit elvártam volna, értitek. Vagy csak nekem ilyen magasak az elvárásaim?

Persze meg tudom érteni, miért ennyire felkapott a sorozat a középsulis lányok körében, akik tudnak azonosulni a főszereplővel (furcsa mód még néhány huszonéves ismerősöm is odavan érte. Nonszensz.) Igazából a könyv pont akkor jelent meg, amikor én kezdtem a középsulit, szóval állítólag nekem pont bele kellett volna tartoznom a célközönségbe. Nos, én 21 évesen olvastam, de úgy érzem, hogy 14 évesen sem tetszett volna jobban. Talán 10-11 éves koromban esetleg, de még ebben sem vagyok biztos.

Általában azzal kezdem a kritikákat, hogy elmesélem, miről is szól az adott könyv. Most nehéz helyzetben vagyok, ugyanis A Szent Johanna Gimi – nem csak az első kötet, hanem mind a nyolc – nem szól semmiről. Igen, Leiner Laura képes volt arra, amiről azt hittem, lehetetlen: megírt egy nyolckötetes sorozatot (4280 oldal összesen, csak hogy el tudjátok képzelni) a Nagy Büdös Semmiről. Ez kötetenként átlagolva 535 oldal. Nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hogy mindez a SEMMIről szól.

A főszereplő, Rentai Renáta gimnáziumba jár, ééééés ennyi a történet. Leiner Laura mindezt nyolc köteten keresztül írja le, ami félévente egy teljes könyvet jelent (az utolsó könyv ráadásul két részre van osztva, plusz a kiegészítő Kalauz is ott van, tehát összesen 10 kötet.)

Meg is van a magyarázat rá, hogy miért ilyen hosszúak a könyvek, annak ellenére, hogy semmi nem történik bennük: az első kötet 440 oldalából minimum 100 szól csak arról, hogy melyik nap ki mit visel (részletesen), és hogy milyen irányba áll éppen a haja, illetve szépen fel van sorolva minden egyes dal, ami a sulirádióban szól. Ja, meg minden naplóbejegyzés végén osztályozza az aznapi eseményeket.

Ilyen értelmes módon:

„Cortez üres dolgozata: 5/3 – jó, lehet, hogy egyes, de milyen kúl, hogy ilyen lazán kezeli…”

Még ha ezeket az idegőrlően felesleges és szájbarágós részeket ki is vesszük, akkor is marad nagyjából 300 oldal. Naplóformátumról van szó, tehát Renáta szinte minden napját megosztja velünk, pedig a reggeli és az esti részeket simán kihagyhatná, úgyis ugyanaz történik minden nap.

Reggel: Felkeltem. Nem reggeliztem, nem fürödtem, és fogat sem mostam, mert az nem fontos, de azt muszáj elmondanom, hogy épp milyen színű farmer és milyen mintás póló van rajtam, mert hát az annyiiiiraaa fontos a történet szempontjából. Fél órán át nyavalyogtam apámnak, mert nem találtam a pólómat, amiről kiderült, hogy a helyén van, a gardróbban (erre még később visszatérek). Apa kocsival vitt a tíz perc sétára lévő suliba. Ismétlés minden egyes reggel.

Délután/Este: Hazaértem, és Simseztem. Mindenki értelmetlenségeket írt nekem MSN-en. Cortez profilját bámultam a közösségi portálon (erre is visszatérek később). Anya megint pocsék kaját főzött, de semmi pénzért nem segítenék neki sem a vacsorában, sem az elpakolásban. Ismétlés minden egyes délután.

„Apu későn ért haza, ezért kilenc óra körül vacsoráztunk (töltött paprika☹), utána pedig anyunak segítettem elrámolni a konyhában. Vagyis inkább néztem, ahogy elpakol, én pedig a konyhapulton ültem.”

Komolyan tarkón csapnám a csajt. Egy székkel. Sokszor.

A hétvégék azok, amiket egy normális ember többnyire végre magára fordíthat, mert nincs suli, nincs meló. De hát tudjuk, hogy Renáta nem normális, nincs semmi szociális élete és hobbija sem a Simsen és az olvasáson kívül, így hát a hétköznap délutáni dolgokat ismételgeti.

„Teljesen üres az msn: 5/1 – péntek este senki nincs a gépnél. Érdekes.”

Talán mert rajtad kívül mindenkinek van élete.

Na, ha ezeket a napról napra ugyanolyan leírásokat kispórolnánk, még akkor is maradna 100 oldal, hogy Reni sulis napjait (amik nagyrészt ugyanilyen „változatosak” amúgy) elmesélje, és ennél több nem is kellene, de tényleg. Hogy a viharba’ lehetett ezt könyvenként 500 oldalra elhúzni? Én talán az életem eddigi 23 évét nem tudnám ilyen hosszan leírni, pedig nekem vannak barátaim, rengeteg hobbim, sokat utazgattam, és még személyiségem is van.

Visszatérek Reni reggeli ruházkodási hisztijeire, mert azok elég gyakran megtörténnek. Borzasztó idegesítő, hogy minden reggel elhagyja valamijét, és pánikállapotban keresi azt mindenhol, de legfőképpen az apján, aki persze nem tud mit kezdeni a helyzettel (nem csoda, hogy szegény pasi is totál zokni agyilag). A ruhák végül mindig a szekrényből vagy a szárítóból kerülnek elő. Az ostoba libának meg sem fordult a fejében, hogy ott keresse? Meg különben is, egy 14 éves, (saját állítása szerint) okos lány, miért az apjától követeli az elhagyott cuccait? Az persze nem opció, hogy valami más ruhát vegyen fel. Ilyen szempontból (is) abszolút egy óvodás szintjén rekedt a főszereplő.

„A meteorológusoknak nem könnyű télen. A lányuknak sem, ugyanis anyu nélkül képtelen voltam megtalálni a piros kötött kardigánom, amit viszont mindenképp fel akartam venni, úgyhogy aput támadtam le. Az egész házat feltúrtuk, szegény apu kicsit kikészült tőlem, mert közöltem, ha nincs meg, nem megyek suliba. Jó, ez így hisztisnek hangzik, de a piros kardigánom csak a pirosfehér csíkos pulcsimmal és a fehér kordgatyámmal néz ki olyan jól, és mivel azokat már felvettem, át kellett volna öltöznöm, ami kihatott volna az egész reggelemre. Ezekkel az érvekkel fárasztottam aput, aki végül a szárítóról rángatta le a kardigánom.

– Köszönöm – vettem fel gyorsan, és egy pillanat alatt visszajött a jókedvem. Apunak kevésbé, ritkán látok télen verejtékező embert. 😊”

Visszatérve a közösségi portálra: mégis melyik tinédzser nevezi így? Írja azt, hogy Facebook. Vagy Iwiw, 2010-ben játszódik a történet, akkor még az is létezett, meg az MSN-is (jesszus, de rég volt 2010…) De nem, LL minden alkalommal közösségi portált ír. Nem mintha arról lenne szó, hogy kerülni akarná a termékmegjelenítéseket. Az MSN-t, MyVIP-et, YouTube-ot is megnevezi, és mindenféle márkát előszeretettel használ.

Leiner Laura írásmódja tele van tőmondatokkal, idegesítő szlenggel, szóismétlésekkel, rövidítésekkel (sokszor hibásan – például a Fall Out Boyt FAB-nek rövidíti, nem FOB-nek, ahogy kellene, fogalmam sincs, ezt hogy sikerült összehoznia).

A három legidegesítőbb gyakran előforduló szó:

·        a „Mindegy.”, külön, egyszavas mondatként használva, gyakran 😊 kíséretében;

·        a „Jaj.”, szintén külön mondatként;

·        és a „Wow.”, tipikus magyar kifejezés, ugyanilyen módon használva.

Sajnos már elszalasztottam a lehetőséget, de egész vicces kis ivós játék kerekedhet belőle, ha minden fent említett szó olvasásakor iszol egyet. Elárulom, a könyv első húsz oldala után már vinnének a detoxba.

Ez a könyv megerősítette a gyanút, amit az Enigma ébresztett bennem, miszerint: a magyar írók túl lusták ahhoz, hogy bárminek is utánanézzenek. Példa:

"Dave ma behozta a legújabb megjelent e-bookot. Ez ilyen elektronikus könyv, amire nem tudom, hány ezer könyvet lehet feltölteni, meg ilyesmi."

Na, most nem fogok kiselőadást tartani, hogy tulajdonképpen mi is a különbség az e-book és az e-book olvasó között, de mindenki látja a problémát, ugye?

Újabb példa erre a problémára a korábban említett FAB, illetve az, hogy a Red Hot Chili Peppers-t Red Hot Chilli Peppers-nek írta, rajongóként nekem mindkettő fájó pontra tapintott. Mindegyik ilyen hibát – és elég sok ilyen van a könyvben - meg lehetett volna előzni kb két perc Google-zással.

Szereplők:

Még csak azt se tudom mondani, hogy Rentai Renáta egy szürke, unalmas karakter. Reni egyszerűen színtelen, átlátszó, épp olyan, mint a történet maga: semmilyen. (Bár erős túlzás itt történetről beszélni.)

Sok író hiszi azt, hogy ha a főszereplője szeret olvasni, attól már automatikusan kedvelni fogják az olvasók. Leiner is ilyen. Reni szeret olvasni, mindig van nála valamilyen könyv, és ezen túl semmi más személyiségjegye nincs. De hiába olvassa ki a fél könyvtárat, hiába nevezi Dickenst a kedvenc írójának, hiába bújja a Dorian Gray képmását a szünetekben, a gondolkodásmódja és a szókincse mégis maximum egy ötödikesével ér fel. Arról nem is beszélve, hogy a fejezetvégi értékelésben minden egyes könyvet csak ennyivel értékel: „Klassz könyv.”

Renit nem érdekli semmi, nem hallgat zenét, nem néz filmeket (A Karib-tenger kalózain kívül), nem jár el sehova, és még csodálkozik, hogy általános iskolában senki nem szerette? Meglepő módon a gimiben persze már a legelső héten beilleszkedik, hiába nincs semmi szociális érzéke. Ez az egyik legborzasztóbb dolog a Szent Johanna gimiben: nincs semmi bonyodalom, és minden apró-cseprő probléma azonnal megoldódik magától. Nincs semmi lehetőség jellemfejlődésre, pedig az aztán nem ártana Renátának. Vagy igazából az összes szereplőnek.

Azt majd’ el is felejtettem, pedig fontos, hogy Renátának gerince sincs (bár az kiderül, hogy ezt az apjától örökölte.) Például tök mindegy, milyen szarul főz az anyuka, Reni meg a fater még véletlenül sem lennének vele őszinték, és nem mondják meg neki, hogy először inkább a rántottával vagy tükörtojással próbálkozzon, ne burritóval, fajitassal vagy… bármi mással. Inkább hazudoznak, és éjszakánként pótvacsoráznak, mindezt titkolva anyuci elől.

Még azzal is megnyilvánul Reni gerinctelensége, hogy a legjobb barátnőjének az egész könyv alatt egyszer sem segít tanulni pl matekból, töriből vagy egyik tantárgyból sem a sok közül, amiből az bukdácsol. De a menő Ricsinek, aki még Reni nevét se tudja megjegyezni, és lestréberezi, minden egyes kémia órán végig súgja a megoldásokat, csak azért, mert menő, és Cortez haverja. Ja, meg hagyja, hogy a fiúk kihasználják minden egyes nap, és lemásolják a háziját, de Reni ezt engedi, mert hát menők.

Amúgy Reni szemszögéből csak kétféle dolog létezik (legyen szó akár emberről, tárgyról, ruháról, eseményről, zenéről, stb.): ami menő és ami ciki.  Nincs semmi köztes jelző. Reni maga a ciki kategóriába tartozik, és amikor Kinga ezt közli vele, akkor vérig sértődik, és a világon mindenkire haragszik, kivéve persze Cortezre, mert ő menő.

A főszereplő külsejéről semmit nem tudunk meg. Ennyi erővel simán lehetne albínó, törpenövésű, fekete, roma, kopasz, gyönyörű, vagy épp bányarém, de az sincs kizárva, hogy százötven kilós. Amennyire megviselik a tesiórák, ezt az opciót sem lehet kizárni. Mégis, általános suliban nem volt egy tesiórája sem, hogy egyből az első gimis óra után hetekig izomláza van?

„- Renáta, a te üres szekrényed pedig az egyéniség teljes hiányáról tanúskodik.

[…]

- Igaza van, nincs kép a szekrényemben! Nincs egyéniségem! – közöltem szomorúan.„

Természetesen a tizennégy éves lányok leghatalmasabb problémája az, hogy a suli második napján még nincs kép a szekrényükben. De legalább Renáta kimondta a legigazabb, és egyben az egyetlen értelmes mondatát a könyvben: tényleg nincs egyénisége.

Virág, akinek egyik szeme sír, a másik meg haj. Bevett szokás, hogy a főszereplő legjobb barátja butább, mint maga a főhős, de hát Renáta már alapból buta, mint a kő, és ezt valahogy Virágnál alul kellett múlni. Sikerült. Hogy került be egy elit magániskolába egy ilyen ostoba, együgyű, lassú felfogású lány, akinek még a tanulmányi eredményei sem jók? Ez a könyv egyik legnagyobb rejtélye.

 Virágról még azt kell tudni, hogy emós, és ezt minden egyes oldalon közölni kell, nehogy véletlenül elfelejtsük. Ja, amúgy elárulok valamit Laurának: csak mert valaki szereti a feketét és a rózsaszínt, meg a Fall Out Boy-t, és a szemébe lóg a haja, attól még nem emós. Épp ezért hívták az igazi emósok „divat-emó”-nak Virágot.

Ja, jut még eszembe Virágról, hogy 3 hónapig meg sem szólalt hisztiből a szülei válása után, és épp ebbe az időszakba esett a szóbeli felvételije a gimibe. És mégis felvették.

Leiner Laura szépen megtanítja a fiatal lányokat, hogy nyugodtan fogadj némaságot merő dacból egy fontos vizsga, felvételi vagy épp az érettségi idejére, a tanárok úgyis át fognak engedni, csupán mert sajnálnak. Közlöm a drága Laurával, hogy az élet rohadtul nem így működik, és elmondhatatlan felelőtlenség ezt elhitetni a kislányokkal, akik az ilyen könyvekből akarva-akaratlanul is eltanulnak dolgokat.

Virág egyetlen erénye, hogy jó barátnő, és próbál segíteni Reninek, pl a szekrénye berendezésével, meg a rajzházival. Reni ezt gyakorlatilag semmivel sem viszonozza, csupán annyival, hogy odaadja Virágnak a szendvicseit, amiket ő undorítónak talál, de hát, gondolja, Virágnak jó lesz az.

"- Virág, leginkább az univerzumhoz tudlak hasonlítani – közölte Arnold. – Te is olyan végtelenül sötét vagy – tette hozzá, mire Virág lelkesedése alábbhagyott."

Cortez, akinek nem tudom megjegyezni a teljes nevét, de nem is akarom, Reni szerelmének trágya tárgya. Nem csinál semmit az egész könyvben, csak menőn néz, és állandóan kólát iszik, amitől valószínűleg már rohadnak a fogai. Renáta első látásra belezúg (holott egy oldallal azelőtt még azt boncolgatta, hogy lehetetlen valakibe első látásra beleszeretni). De azt minden egyes oldalon közölni kell, hogy miiiiilyen szép a szeme, milyen menőőőőőőő, ahogy áll/ül/lélegzik, és persze részletezni kell az öltözködését, hogy kárpótoljuk az olvasót, amiért személyisége viszont nincs.

Cortez amúgy szar mindenre, mert ő annyira menő, hogy például a beadott dolgozataira sem szokta ráírni a nevét, és már a legelső héten lóg, mert az menő. Ahogy a tanulás nem az, persze.

„Érdekelt, amit mond, de azért nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy milyen végtelenül jól áll Corteznek, ha gondban van. Wow.”

Micsoda empátia…

Számomra az egyetlen szimpatikus karakter Arnold. Okos, művelt, olvasott, és ezzel arányosan épp eléggé bunkó és antiszociális, de a humora zseniális. Ő csinálja jól, mert Renivel ellentétben tesz mások véleményére, nem akar változtatni saját magán, csak hogy a többiek kedveljék, és lám, mégsem utálja senki. Amúgy a fiúk közül ő áll a legközelebb Renihez, ő az egyetlen, akivel tényleg gond nélkül tud beszélgetni. De persze ő nem minősül menőnek, így hát nem elég jó a sekélyes Reninek ahhoz, hogy romantikus értelemben is felkeltse az érdeklődését.

Bár eléggé valószínűtlen, hogy egy 14 éves karakter ilyen komoly és okos legyen, de Arnoldnak legalább van személyisége, ezért ezt elnézem LL-nek.

„- Elmondanád, hogy a gimis lányok miért ilyen egyszerűek? – kérdezte érdeklődő arckifejezéssel.

- Hogy érted?

- Valósággal megvesztek az ostoba, semmirekellő, tudatlan, nagyképű, bunkó és minimális intelligenciahányadossal rendelkező fiúkért. Miért?

- Nem tudatlan – vettem azonnal a védelmembe.

- Megfogtad a lényeget – vigyorgott lesajnálóan Arnold. – Most komolyan, mi olyan nagyszerű benne? - nézett Cortezék irányába, mire odafordítottam a fejem.

Mindhárman beszélgettek, és fel-felröhögtek valamin. Cortez fekete-fehér kapucnis rövid ujjú pólót viselt farmerrel és a pulcsijához passzoló, fekete-fehér deszkás cipővel. Haja az árnyékban egészen feketének tűnt, ehhez társult a zavarba ejtően kék szem és laza mosoly. Őszintén értetlenül fordultam Arnoldhoz.

- Minden – közöltem. Arnold lenézően kiröhögött, aztán tovább olvasta a könyvét.”

(mázli, hogy ilyen sok no comment gifet lehet találni a neten)

Kinga egy félig-meddig negatív karakter, de legalább neki is van személyisége. Mindig megmondja a tutit másoknak, nem hagyja, hogy a fiúk kihasználják, és elkunyerálják a háziját, és keményen dolgozik. Nem kedveltem különösebben, de mivel neki legalább van egyénisége, élből a második legszimpatikusabb karakter lett.

"Kinga felvonta a fél szemöldökét, aztán nevetett egyet, ami így hangzott: ha-ha, és becsukva a szekrényajtaját, elment."

Köszi, hogy leírtad, máskülönben el sem tudtam volna képzelni, mi is az a nevetés.

Edina egy másik osztályba jár, és az a legnagyobb „hibája”, hogy Renivel ellentétben ő nem töketlenkedik, tudja mit akar, és épp ezért rendszeresen beszédbe elegyedik Cortezzel. Reni csupán emiatt könyveli el őt főellenségként. (Reni nevetségesen buta és sekélyes).

A többi osztálytársra alig emlékszem, annyira jellegtelen volt mind. Egyedül Dávid és Zsolti dobták fel egy kicsit a hangulatot a szívatásaikkal.

Reni szüleire nem is tudom, mit mondjak… Értem is, hogy Reni mi miatt lett ennyire életképtelen és buta. A szülőkről azt kell tudni, hogy bármi történjék is a lányuk életében, ők azonnal a gyereknevelő könyvekhez kapkodnak, és az alapján próbálják „megnevelni” Renit. Egyik „legszebb” húzásuk az volt, hogy a színötös éltanuló lányukat eltiltották a számítógéptől, csak azért, mert a többi szülő ezt teszi, és a könyvek is ezt javasolják.

SPOILER

Felesleges ide a SPOILER címke. Ebben a könyvben nincs semmi fordulat, sem semmi esemény.

SPOILER vége

Röviden: Semmi. De tényleg.

Borító: Szintén semmi. Nem ronda, de nem is szép. Nem kelti fel a figyelmet. Mármint ezt most az új borítóra mondom. A régi kiadáson a plasztikázott „tinilány” enyhén szólva megrázó látvány.

Kedvenc szereplő: Arnold. Bár őszintén meglepődtem, hogy találtam egy szimpatikus karaktert ebben a borzalomban.

Kedvenc jelenet: Dávid és Zsolti „háborúzását” bírtam. Meg amikor Arnold jogi szövegekkel próbálja lefegyverezni a tanárokat.

Kedvenc idézet:

– Felmayer!

– Igen, tanár úr? 

– Elmondanád, hogy a rajzodon mi ez a sötét folt? – mutatta fel a lapot. A fél gyümölcstálat kitakarta egy kerek satírozás. 

– Az Gábor feje – közölte. – Nem láttam tőle rendesen!

El fogom olvasni a folytatást? Azt hiszem, igen. Jó, a második részt is elolvastam már anno, és abból is írtam már kritikát. Nem mintha érdekelne a történet, de van egy kis mazochista részem, ami borzalmasan kíváncsi. Olyan ez a sorozat, mint valami káros függőség. Tudom, hogy semmi jó nem fog kisülni belőle, és csak pusztítja az agysejtjeimet, mégis folytatom. For the lulz.

Bónusz idézetek

„Úgyhogy >>in medias res<< (vagyis a dolgok közepébe vágva – na, nem vagyok stréber, de gondoltam, ez olyan intelligensnek tűnik rögtön az első oldalon) belefogok a naplóírásba.„

Kedves Renáta, elárulom, hogy igenis stréber vagy, de a legkevésbé sem tűnsz intelligensnek. (A kettő nem zárja ki egymást. Volt olyan osztálytársam, aki mindent ötösre bemagolt, de mégis olyan sötét volt, mint a szurok. Épp, mint Reni.) Meg amúgy is: ki előtt akarsz intelligensnek tűnni? Két sorral ezelőtt írtad, hogy amúgy sem fogja senki olvasni a naplódat, szóval? Ha már saját magad előtt is ennyire bizonygatni akarod, hogy igenis intelligens vagy, akkor rossz híreim vannak számodra. Ja, amúgy mindez az első oldalon volt, sőt a legelső bekezdésben. Ennyire gyorsan még sosem ásta el magát nálam egy főszereplő sem.

„Reggel apunak korábban kellett elmennie, anyu miattam (hogy engem elvigyen) totál késésben volt, szóval mondtam anyunak, hogy megyek Virággal gyalog. Végül is a lejtőn állandóan kocsival megyek lefelé, gyalog pedig felfelé. Ennek nincs is értelme.”

Nincs hát. Mint a megszólalásaid felének.

"– Tom Cruise-ról olvasol könyvet? – csodálkozott Virág, amikor meglátta Arnold kezében az Interjú a vámpírralt.

– Nem.

– De ő van a borítón! – vitatkozott Virág.

– Mert játszott a filmben.

– Milyen filmben? – pislogott Virág, Arnold pedig segítségkérően fordult hozzám."

"A suli előtt csak pár percet vártam, és Virág már meg is érkezett, tiszta grafit volt a keze, ebből sejtettem, hogy rajzolt."

Nem onnan sejtetted, hogy rajzolt, hogy előtte mondta, hogy rajzszakkörre megy? Reni deduktív képességét Sherlock Holmes is megirigyelhetné.

"…Cortez visszaadta az órám, amit a kezéről vett le, szóval szerintem hordta!"

Már megint ez a fantasztikus deduktív képesség!

"Rémesen indult a napom. Anyu korán elment, így mire felébredtem, csak apu volt otthon. Ez pont nem volt jó, ugyanis levágtam egy hisztit, amiért először nem találtam meg a fehér kötött pulcsim. Apu S. O. S telefonált anyunak, akinek úgy rémlett, hogy a mosógépben látta. Ekkor jött a második hisztim, ugyanis hiába volt vizes, akkor is azt akartam felvenni. Sem arra nem volt idő, hogy megszárítsuk a gépben, sem arra, hogy apu megkeresse a kamaszkönyvekben a „mi a teendő, ha tinédzser lányunk vizes pulóverrel a kezében toporzékol” fejezetet. Így hajszárítóval próbáltuk megszárítani, mert vizesen mégsem vehettem fel. Végül sikerült, úgyhogy hamar visszajött a jókedvem, de sajna apunak nem. Kicsit kikészítettem a kora reggeli órákban."